Éveink, mint az árnyalak, tovasuhannak,
Följutnak a csúcsra, majd a mélybe zuhannak.
Kezek integetnek, s tekintetek vadásznak ránk,
Hogy a megalázás után meglelhessük hazánk.
Ki ma szeretõ, holnap fõellenség talán,
A kellemes érintés másnap szúrós csalán.
A kezdeti kitartás már sárral dobálás.
Mivé lesz a varázs? Az egymásra találás?

Lelked zenéje helyett ágyú durrog,
A megszégyenült emberség elkullog.
Tûhegyes körmét beléd vájja a zokogás,
Ahogy lemetszi füled a hamis motyogás.
Ismert számodra e mentegetõzés,
Az álmatlan éjszakák s e tûnõdés:
Így végzed bárkivel? érdemes újrakezdeni?
Megismétlõdik a csapás, vagy csupán egyszeri?

S lázasan beosztod rövid, kimért idõdet,
Járod az ösvényt, melyet csillagok jelölnek.
A boldogság nem lehet tervezett,
Az együttlét sohasem szervezett!
Kemény bakanccsal rugdossák térdedet,
Rád uszíthatják a veszett vérebet,
Aztán váratlan vendégként megcsókol a múzsa,
Máris fölcsillan a szemed, s bízni kezdesz újra!

Elszenvednék én milliárd korbácsütést,
Ha átélhetném ismét az üdvözülést!
Ha azt üzenné nékem zöldeskék szemed,
Megadja az esélyt, hisz csak engem szeret!
Nem kérek esküt, méltatlan jegygyûrût,
Melynek a hûsége úgyis megszürkül!
Adj egy pillantást, mely feloldoz s megért,
De szeretnék élni e pillanatért!