Megbékélés. A távolban szól egy zongora,
Felejtés. A szóváltás ádáz és mostoha,
Döbbenet. Zuhanó kereszt egy égi csatornából,
Gyászmenet. Töredéknyi részlet a zord valóságból.

Annyi ok, megannyi hiábavalóság,
Annyi részvét, s oly kevés tanulság.
Az alkalom nem több, mint kifogás,
Gyengeség helyett illetlen nyafogás.

Engedj sírni! Hadd nõjön át rajtam a bûnösség tudata,
Hadd emésszen el a gyávaság sok kétes sugara!
Átadom magam e szelíd, lágy karú gyönyörnek,
Cirógasson salakkal, vagy vessen oda az éhes csömörnek!

Gyógyszer nincs, csak belsõ gyógyulás!
Egy kába szempár, illõ visszavonulás,
Aztán hazatérsz a kövekkel megrakott csomaggal,
Súlytalanul elszállsz, eltûnsz a mocsokkal!

Ki is vagyok, milyen a jellemem?
Nem kívánhatom, teljességgel megtudd.
Bátorítasz, vagy fellázadsz ellenem?
Attól tartok, túl messzire nem jutsz.

Tükörkép a világ, belõlem sugárzik ki,
Vádolnom gyalázat, itt nem óv meg alibi,
Cipõt húzok s mielõtt meglátná valaki,
Kívülálló leszek s megnyugszom odakint.

Sírni hagyni? Kell,hogy lelkemet egy éber teher nyomja!
Veszni hagyni? Nem! Kell, hogy az ember a végszót kimondja!
Elkészülni, a megrendüléseddel odébbállni,
Könnyel a leggyorsabb a pokollal szembeszállni!

Férfi maradsz, nem szégyened ez, úgyis visszatérsz a mázsás kõvel megrakott csomaggal,
De súlytalanul elszállsz, eltûnsz a mocsokkal!

Bûnbe estem, röstellem, az érzésem fonák,
Tiltott gyümölcsbe haraptam, úgy vártam a csodát!
Embertelen voltam, gondolatom megcsalta az eszmét,
Tettem hiteltelen lett, hamis vágyam lesz még!

Tapasztalat: a hatalom vezényel,
De én nem vagyok hajlandó odaadni az érzelmet!
Beletörõdni nem fogok, harcolok vérrel, epével,
S a hamisság végül elõttem térdelhet!

Gyógyszer nincs, csak belsõ gyógyulás,
Elemi szükségletem a pontos visszavonulás!

A túlsó oldalról indul a halál, tartalékaim fogynak, ám én fogvacogva is ki fogom bírni!
Ne tagadd meg tõlem a szabad teret, holnap töretlenül ragyogó hittel mosolygok újra, De most engedj sírni!