Szabad perceimben sokat gondolkozom rajta,
Morfondírozok, ahogy a legtöbb magamfajta:
Számos öröm ellenére miért fáj az Élet?
Miért hordozok magamon ezernyi pecsétet?

Más azt mondja, bizonytalan módon veled játszom,
Nem tudom, mit érzek, folyton zavarosnak látszom.
Válaszom annyi: sosem volt játék, én szerettem!
Ki láthatja át az ügyet valóban helyettem?

Az ember, ki soha nem képes másnak örülni,
Mégis a szánalmas cselnek hajlamos fölülni?
Ki nem ad, de egy szemrebbenés nélkül követel,
Kinek a világmindenség pazar ékköve kell?

Fáj, mert egyre jobban azt érzem, elveszítelek,
Utolsó csókunk ez, magunkon nem segíthetek:
Öleléseink az égben meg vannak számlálva,
Keservesen élünk majd tovább messze, elválva.

Ami valaha gyönyörû volt, szép emlék marad,
Eszembe jutsz mindig, ha látom a Tisza-tavat!
Rád gondolok, csak rád, ha a nyár angyalian hív,
Ha ûjra megdobbanhat értem egy szeretõ szív.

Bár tudom, a késõbbiekben mindez oly más lesz,
Az érzelem nem ér többet: konformista jelmez!
Te Minden voltál nekem, sok közül a legelsõ,
Hanyag személyem épp ezért nem lehet felejtõ!

Az elsõ csók, s a legeslegelsõ szerelmes szó,
Többé nem lesz már semmi ehhez hasonlítható!
Tán azt mondják szemedbe, ne bûsulj, mert jön különb,
Nem bánhatom, a fájdalom viszont nyomorba dönt!

Érzéketlen emberek sebezik hitvány lelkem,
De te óvd meg s bizonyságul tartsd meg silány versem!