Ne vigasztalj engem, kedves barát,
Hadd temessen el a hideg lapát!
Ne hozz gyógyszert, hagyd már a meséket,
Magányra vágyom, remélem, megérted!
Legyen teljes s kíméletlen a gyász,
Ne aggódj, reánk az Isten vigyáz!

Tudod, egyszer mindenképp el kell süllyednünk!
Mi értelme félnünk, másokat büntetnünk?
Mi haszna a búnak, az önsajnálatnak?
Az erõs emberek a célért fáradnak!
Ki hazudta, hogy sosem bukunk el?
Ölbe tett kézzel a mennybe nem jutunk fel!

Ma szembe nézek végre a fájdalommal,
Le kell számolnom az összes szánalommal,
Elmegyek, s lemondok ölelésrõl, csókról,
Úgyis csömöröm támadt a sok-sok jótól.
A kezdõ lépés legyen a kijózanodás,
Nem kell a könnyû út, semmilyen szórakozás!

Nem akarok szállni, úgysincs szárnyam,
A rejtett szépséget kell, hogy lássam!
Miért jó az, mi csak szemmel érzékelhetõ?
A boldogságunk tárgya nem fényképezhetõ!
Van-e gyarlóbb vétek, mint az önzõ élvezet,
A könyörtelen érdek, ha más már nem vezet?

Összedõlt a világ, a kedves elhagyott,
Ködös árnyék fojtja a sivár tegnapot,
Mit elmulasztottam, borús emlék,
El nem felejthetem, bármit tennék!
Ha nem tanulok, a sors megint összeráz,
Végtelenbe nyúlhat a nyirkos, hosszú gyász!

Föl kell állnom, s megérzem a fény tüzelõ erejét,
Gyengék, megalkuvók számára nem épül menedék!
Szívem megdobban az örömteli, megható percben,
Mikor visszakapom hitem, mert újból élni mertem,
De most menj, ne repülj, ó, ne zuhanj velem,
Átölellek, amint megtaláltam helyem!