A szívem hiába szelíd rózsakert, ha a világ vad vérmezõ,
S a béke, melyet régóta keresek, talán már nem is létezõ.
Ha lassan eltompul bennem minden érzés, mely még emberi s nemes,
Az elmagányosodás könyörtelenül a szakadékba helyez.

Mily boldogság, hogy az értelem szentjánosbogara hozzád vezetett,
A csónak egyre süllyedt, de a vágy vezérsugara tovább evezett!
Mikor gyengéden karomba zárhatlak egy perc erejéig,
A pokol aljáról véled eljutok az ég tetejéig.

Ha meglátom az arcod, sivár gyehennámból máris ébredezem,
Azt várom egész lényemmel, hogy szeresselek téged végzetesen!
Egy ezeréves, elfojtott álom végre teljesült,
Minden, ami egy csodával fölér, benned egyesült.

Oly felemelõ érzés, hogy hozzád tartozom,
örökkévalóság az egyszeri alkalom!
Bár lehet, az ölelés öröme holnap csupán emlék,
De éjszaka még él a varázslat, s az érintés gyengéd.

Puha orcádra ne üljön ki a kérdõ döbbenet,
A szemem sarkában nem látsz mást, csak örömkönnyeket.
Mindez a meghatódottság s az égõ szerelmem jele,
Nem választhat el a bizonytalanság pusztító szele!

Selymes, hosszú hajadat végigsimítanám gyengéden,
Ahogy lágy szellõ járja át a földet nyári estéken.
Ragyogó, tüzes tekinteted úgyis felmelegít, ha fáznék,
Egy férfi számára sosem volt ennél szebb s kedvesebb ajándék!