Bár tudnám, hogy a feltétlen érzések meg miért hiúsulnak?
Hûvös szobájukban az elhagyott emberek miért búsulnak?
Miért tör magának utat megalkuvás nélkül a gyûlölet?
Miért lesz a kellemes együttlétekbõl halálos ütközet?
Szerelem és félreértés, Kifogás és félrelépés,
A fogalmak gyakran ugyanazt jelentik,
A pozitív oldalát el is felejtik.

Van, hogy beszennyez mindent a gyûlölet falánk lángnyelve,
Szánni való pojácaként élhet az éles lángelme,
Mit ér a tudás, ha a szív mérgezett,
S benne a jó holt vágányra érkezett?
Mit ér az erõ, ha háborús célt szolgál,
S a gyõztes a végén már alig botorkál?
A legnagyobb hõstett beismerni a hibákat,
Csak így vethetünk véget a keserû igának.

Rövid életem során megtanultam a leckét:
A békét úgy kell csodálni, mint ritka, szép lepkét,
Ha eltávozik, magával viszi a varázslatot,
Hangos fegyverszó mellett kötik az új ajánlatot.
A gyûlölet gyökere mély s mindenhol tenyészik,
Elpusztul az érték, ha a lelkeket eléri.
Nem nyújthat kárpótlást a legédesebb bosszú,
Az átok visszavág, a szenvedés így hosszú.

Nem bírom a gyûlölet terhét,
Már belerokkanok,
Várom a szabadulás percét,
Mert összeroppanok.
Be kell látnom, a jóindulat mindig megtérül,
Ha a tetted emberséges, soha el nem évül.
Nem kérhetek számon, amíg mással osztozom a bûnben,
Nem büntethetek, hiszen én is a gyarlók között ültem.

Szeretlek, mint barátot, nincs bennem utálat,
A szerencsétlenségben is mennék utánad.
Ha a legjobbat adom, magam is nyerhetek,
Ha a kapzsiság elkap, azonnal elveszek.
A gonosz szándék fölperzsel, eléget, aztán megsemmisít,
Minden értelmes s feltörekvõ vágyat végleg elcsendesít.
A koromfekete éjszakát nem váltja föl többé a hajnali szürkület,
Lásd, mindnyájunkat idáig vezet az értelmetlen, torz s elvakult gyûlölet.