Nem múltál ki, sõt egyre erõsebben világítod át balga életem!
Szeretnék köszönetet mondani minden jóságodért,
Hogy megmutattad, mi a szeretet s mi kell énnekem,
Megtaláltuk a közöset egymásban s hálás vagyok még oly sok mindenért.
Szemembe nézel, a heverõn ülsz, meggyötörtség és kedvesség játéka szemedben,
Tévedés, ennyit szólsz, te soha nem mész ki, nem is tudsz, nincs okom félnem.
Mindig éltél s fogsz is, mert a halál átverés, nincs az, csak a hitetlen szívekben,
Befûtöd a kályhát, étellel kínálsz, minden rólad szól, minek hát mesélnem!
Tudsz mindent és mi együtt maradunk a szeretet e langyos kemencéjében,
Emlékeink, törekvéseink, a legtisztább jellemek jelenlétében.
Te beszélsz, én hallgatok, mindez annyira idilli, újra létezel, megint velem, mindent ki fogunk bírni!
De akkor felriadok, jaj álmodtam! Hol vagy? A kezed keresem!
Miért fordítod el arcod, melynek ragyogását úgy szeretem?
Tehát mégis igaz, meghaltál s ekkor a fülem valamit megneszel,
Csupán hajnali zajok, kérdezném mi ez, a halott nem felel!

Így van ez több, mint hat éve. Élsz, ez biztos, mégsem vagy velem!
Szükségem volna Rád, bár nem lennél rám büszke, eddig nem értem el semmit,
Senki sem vagyok, értéktelen, miért vetted el tõlem, Istenem?
Add vissza, Õ hozzám tartozik és én Õhozzá, Õt nem pótolja senki!
Hiszek az álmokban, mert valamiben föltétlen hinni kell,
A hit nélküli száraz kórónál, fonnyadt gyümölcsnél többre úgyse lel!
Találkozni fogunk, addig is vigyázz rám, már beköltöztél a lelkembe,
Egy esetlen, megbízhatatlan, de szeretõ gyermekbe!
Bántottalak én, tudom, elég sokat,
Mert még nem ismertem fel a fogalmakat.
Nem tudtam, mi a veszteség, úsztam a jólétben, mégis megfulladtam!
Hogy tegyem jóvá hibáim, hogy viszonozzak mindent?
Keveset nyújtottam, Többet érdemeltél ennél, mondd, így is velem leszel?
Ugye élsz és elkísérsz utamon? Mondd azt, csak a halott nem felel!