Könyvet olvasol és hallgatod a zenét,
Mely kedves s lágy hangokat sodor feléd.
Megcsodálod a technika fennkölt vívmányait,
Kiüríted a természet mesés kincstárait.
Más a közvetett és más az átélt üzenet,
Ha látszólag nem érint, befogod füledet.
Amíg fût a kályha és véd a meleg ágy,
Érthetetlen szólam a harcsaszerenád.

A harcsák úgy érzik, az élet közös ügyük,
õk élesen figyelnek, s "kinyitják a fülük".
Már rég nem érdekli õket a személyes végzetük,
Hogy vélük csillapítják mások az éhségérzetük.
De veszélyben egy közösség, s meg kell menteni,
A pusztulását a sors tán mégsem engedi!
önzõ senki nem lehet, ha kihalnak a fajok,
S veszteségek nélkül többé nem múlnak el napok!

Panaszra nincs idõ, csak méltatják a világ szépségét,
Szótlanul megbocsátották az ember gyarló vétségét.
Aggódnak viszont, mire egy új nemzedék felnõ,
Marad-e még nékik tiszta, érintetlen erdõ?
Lesz-e még halban és vízinövényben bõséges tó?
Megérti-e ezt egy jóllakott, modern városlakó?
Vajon akkor is egy tényezõ számít, a végtelen fogyasztás,
S e csodákkal teli, színes élõvilágot tovább nyomasztják?

Nyomorgó, tömött metropolisz, vagy üde, zöld legelõ?
Sugárral fertõzött, vagy rózsaillatú, friss levegõ?
A tét nagy, ám amíg mindent fölülír az érdek,
Csupán üres térbe beszél az elnyomott sértett.
Ha a bûnös saját bõrén érzi, majd elgondolkozik,
Miközben a fellázadt természet ellene dolgozik.
Megbánja, hogy egykor vállat vont flegmán, életuntan,
S az eleven élet már csak emlék egy múzeumban.

Ha teljesen megbénít a fagy, s többé nem véd meleg ágy,
Mindenki megérti, mit jelentett a harcsaszerenád!