Egy aljas gazember - így vélekedsz magadról, ahogy a szigeti bejáró mentén a partra érkezel,
Önvádad megalapozott: teljesen nyilvánvaló, most súlyosan vétkezel
Arcod a ringatózó hullámok nyomába fordítod s lemondóan, mégis fellélegezve nyugtázod magadban:
Két nõt szeretek,
Van egy kedvesem, mellette pedig ott áll egy harmadik,
Kit a szakadékok mentén fejvesztve keresek,
Kit mégcsak meg sem érintettem, titkom mélyen lefúrtam elérhetetlen rétegek közé,

Akárhogy törekszem, régen nem látok homályos szándékom mögé
De ha mégis föltörne, vállalnom kell sorsom s biztosan elesek,
Az sem segít, ha egymás után több nyugtatópirulát beszedek!
Kiverni őt a fejemből reménytelenül képtelen vagyok,
Ezek a kép-és hangfoszlányok ahhoz túlontúl makacsok
Mikor találkoztunk, visszafogtam magam, hisz másnak hûséggel tartozom,
S íme azon kapom magam, hogy a jelenem átkozom!
Érzem, egykor tiszta és föltétlen vágyaim szertefoszlottak,
A tûzre sokáig vigyáztam, ám annak szikrái fájdalmat okoztak

Bár én szerettem és önmagamhoz képest hoztam is áldozatokat,
Elégtelennek bizonyult, ismét üresség tombol bennem, a nihil baljós játszmái felé kecsegtetve,
Amelybõl újabb pusztulás, lassú rothadással együtt eredhetne
Mitévõ legyek? - sokadjára feszegeted ezt a nagyon abszurd kérdést,
Itt te vesztes maradsz irgalom nélkül, válaszd hát a hiú önféltést!