Gúnyos vigyorral tekint rám a komor, szürke ég,
Arcában hervadó virág és összetört cserép.
Mintha hibáztatna, számon kérne valami súlyosat,
Egy végzetes gaztettet, mikor egy merénylõ gyújtogat
Én ugyan reszketek, mégis megkönnyebbülten bólintok,
Végre leleplezõdtem, egy embert most magamhoz szólítok,
Bevallok mindent: a világ számára immár nem vagyok tényezõ,
Elmegyek, utánam ne sírjon ezentúl se gazdag, se éhezõ!
Lehunyom szemem, többé nem ébredek föl, ez így lesz rendjén,
Halálom ne zavarjon senkit e hosszú éjszaka csendjén!
Igen, meghalok, mert közöm az élethez nincsen,
Már kezem nyomát se hagyom az ajtókilincsen.
Nem vagyok se boldog, se boldogtalan,
Csak egy ember, ki hitét vesztette mindenben.
Sorsom nem jogos, ám nem is jogtalan,
Testem fölösleges út ragacsos ingemben.

Hiába cselekszem, annak a valósághoz semmi köze,
Torkom szorítsa el végleg a szerencsétlenek kötele!
Nem panaszkodom, nem is kérek támaszt,
A segítség sokszor úgyis eláraszt.
Én viszont nem várom ezt el, nem kell semmi,
De várj, egy csekélységet értem tudsz tenni:
Vigyél haza, s hagyj ott egy kicsit mélázni,
Nap elé állni, vagy viharban szétázni!
Mindegy, csak ne az idegenséget érezzem,
Kell, hogy e vágyamat a haláltól félthessem!
Hadd nyugodjak meg, értsd, mint végrendeletem,
El sem hiheted, hogy én ezt még szeretem,
Mielõtt fejbe verne az éles kasza,
Szánj meg, barátom, könyörgöm, vigyél haza!