Követ dobott, súlyos követ a kéklő tóba Ő.
A tó tükre fodrot vetett, s mélybe szállt a kő.
Könny lepte aztán el szemét, a kín beléje szúrt.
Mért dobta álmok tóba?
Mit szívnek ér egy tiszta szó, már rég halott talán.
Forró könnyeim peregnek nap, mint nap után.
Míg szívet tép ~e bús magány, hogy néha láz gyötör.
Forró ajkam úgy remeg, megreped a föld.
Hívhatnak már ezután, ködfátyol leszel.
De magányom, mint eskü~szó nem hagy soha el.