TOMI: Marietta álma


Marietta álma

Kérdezted -e már éjjel gyermeked álmát,
Megsejtetted -e benne legféltettebb vágyát,
Virrasztottál -e vörös szemekkel kis feje mellett,
Hogy mélységében láthass egy kristálytiszta lelket?
Nem ismeri még úgy a világ folyását, mint te, tapasztalt felnôtt,
De mindennél érzékenyebben éli át, te tarts fölé ernyôt!

Ha beszakad az ég, fáradhatatlanul óvd a vésztôl,
Hadd kapjon segélyt egy erôs, jószándékú kéztôl,
Meghálálja, hidd el, minden figyelmességed megtérül,
Ott maradsz szívében örökre emlékül!

S belegondoltál-e, álmában mit ôriz egy védtelen árva,
Megrázkódva a nyomortól, sötétségbe zárva?
Senki nem vigyáz õrá, anyukája halott,
Maga után nem többet, egy fényképet hagyott.

Hangja a kislány fölében még mindig eleven,
Szeretetet hoz, ahogy áttör a hegyeken
A messzeségbõl érkezik, rezgése símogat,
Kitartásra bíztat, erôket hívogat:
Marietta, bármi is történt, sosem vagy egyedül,
Szeretlek téged, bárhol is legyél, õrizz meg legbelül!

Anya és gyermek el nem válhat egymástól,
Útjuk közös, a sír csak egy jelkép, ott, távol,
Mi élünk, nem állhatunk meg, tervezünk tovább,
Jobbra fordul sorsod, már nem szenvedsz soká,
Ne fojts el semmit, beszélned kell határozottan,
Ne hallgasd el a lényeget, ne halj meg csalódásodban,
Értékes lány vagy és még kaphatsz egy új lelket,
Mellyel mindazt, mi megszakadt, újrakezdheted!

Marietta alszik, mielõtt lefekszik, a túlvilági arcra mindig ad egy csókot,
Utána magához öleli kedvenc mackóját, ki érte elhagyta a polcot.
Nagylánnyá cseperedett, ám hû társával ma is megosztja fekhelyét,
Dédelgeti remegõ karjában s tûnõdve nézi fakó két szemét
Õ az egyetlen játéka, az új szülõk, kik gondozásba
vették, megfosztották szegényt a legapróbb örömtõl,
Elzárták, majd eltüntették a kedves kis tárgyakat, s az apa gonoszul csörömpöl
Nem, õ a nevelô, Édesapját soha nem ismerhette meg,
Nem értelmezhette így a példás, férfias jellemet.

Egy anyai szív oltalmában tölthette ifjú gyermekéveit,
Mielõtt saját bõrén érezte a gyûlölet körülményeit.
Aznap este utoljára váltottak jóéjt puszit,
Többé nincs derûs karácsony, se húsvéti nyuszi.
Másnap a szeretett személy hirtelen eltávozott,
A menny lakója lett, s angyallá változott.
Nevelõszülõk vették gondozásuk alá, új otthon és élmények reményével,
De már korán szembesült hôsünk a viszonyok keménységével!
Cirógatás, gyengéd szavak helyett kiabálás, gúnyos kacaj jutott osztályrészéül,
Idegen tartózkodás, munka veréssel keverve, minden dicséret nélkül.
Leginkább a férfi mutatta meg gyalázatos, emberhez méltatlan oldalát,
Asszonya az orránál nem látott tovább, szemlélte azt, mi nem más, mint szolgaság!
Pihenésre alkalma nem nyílt a kislánynak, de az ostornak sem, mely oly gyakran elcsattant a hátán,
Ha az uraság talpra állt, vergõdött szüntelen, megszállta a Sátán,
Egyszer aztán elkövette a rémtettet, melyre nincs magyarázat,
Tizenhármat még be sem tölthette, s magáévá tette ez a szörnyû vadállat!
Fékezhetelen tettvágy, vad, zavaros szenvedély tükrözõdött tekintetében,
Megtörtént, hisz ki állította volna le egy közönyös világ gyáva lelkületében,
Hol a testet áruként kezelik, az ember rab, az ösztönök szolgálatában áll,
Hol nem a szeretet világít, hanem pusztán az eltipró erõ darál!

Felfogtad-e valaha, mi is a gyerekkor,
Vajon csak felhõtlen jókedv, mi ragyog az aranytól?
Színes labdák, hosszú kirándulások ártatlanul fénylõ szemekkel,
Szóra sem érdemes csínytevések, s bocsánatkérések bûnbánó jelekkel?
Mindez viszonylagos, az dönt el mindent, hová születnek,
S a család nyugodt hátteret ad -e, vagy teret a bûntettnek.
Szerencsétlenséget osztott ki a végzet egyenlõtlen arányban,
El Dorádót kínált egyeseknek, másokat megölt egy kanálban.
Gyermekünk élete végéig cipeli a kapott törõdést, csakúgy a pofont,
Mirajtunk áll, virágok nyílnak -e lelkében, vagy ellepi a korom,
Restek vagyunk -e szembeszállni a gonoszsággal, cinkosként viselkedünk -e,
Avagy fölállunk a karosszékbõl, harcba lépünk, egyesítve minden erõnket s gyõzünk,
Akárhová nézel, terjed a gyarlóság, s tudod, a gyermeket nem szabad feláldozni ennek,
Védeni õket foggal, körömmel, õrködni felettük, így sok bajt megelôzünk!

Marietta végre álomba merült, az álmatlanság régebben annyiszor mellészegõdött,
Ma éjszaka megtört a jég, nem zavarja õt a csillár s a redõnyök,
Rémes látomások nem ijesztgetik, folytonos remegése megszûnt,
A mackó hirtelen életre kel s megszólal: innen el kell mennünk!
Ki végigkísérte mozdulatait, most elindul vele soha nem látott ösvényeken,
Mostantól együtt lesznek úrrá a pimasz gátakon, gyatra örvényeken.
Így szól az aranyos, brummogó hang: hajtsd fejedet nyugodtan ide, a vállamra,
Testõröd leszek, amíg élek, az elfajzott lények soha nem bánthatnak!

A lány ámul, miközben már fenyvesek között járnak javában,
Perzselõ napfény, tikkadó hõség, ennyit éreznek egyre elõrébb a tájban
Ahogy éget a Nap, Marietta egyre biztosabb, teljesen megtisztul,
Egy másik ember lesz hamarosan, a kedve is felvidul.
Picur állatkák követik õket s egy alig látható fonalat visznek,
Õk titkolóznak bár, de rendületlen hisznek.
A kilométerekkel törpülnek a fák, enyhül a meleg,
A láthatáron feltûnik néhány mosolygó gyerek.
Hogy lehet erdõben ily hõség, óriási rejtély,
Nicsak, ezek tölgyek, hová jutunk, Felség?
Ah, ismét forróság, hisz odaát tûz lobog,
Imádat élteti, érte ezer gyermekszív dobog.
Körbeállják, örömének zeng, lassan oldódnak fel, majd táncolni kezdenek,
Hívják Mariettát is: állj be közénk, a tûz hangjai érted is csengenek!
Egyszer csak megnyílnak a felhôk, jaj, milyen ismerôs nôi arc,
Hiszen ez édesanyám, csoda történt, Te vagy az tényleg, mit akarsz?
Marietta, kislányom, mondtam már egyszer, a mi utunk elválaszthatatlan,
Ezért higgyél mindig az igaz, anyai szavakban!
E tûz a gyerekek méltóságáért, védelméért s a tiszta erkölcsért ég,
Soha ki nem alszik, ki megszegi a törvényt, teljesen megég!
Békésen fûti át testünk, számunkra nem veszélyes, viszont, ha ellenség támad, elharapódzik,
A gonosz szándékot kiírtja s a múlt vétkeiért is büszkén adózik.
Lám, ilyen könyörtelen a szeretet lángja, de enélkül nincs értelme élni,
Ki jámbor és szelíd körégyûlik, gonosztevõktõl nem kell többé félni!

Mennydörgés. Beleremegnek az üvegek. Ennyi volt az álom,
Még nem pirkad, zuhog az esõ, a kislány így szól: nem bánom!
Kinyitja az ajtót, csöndben kisétál az útra, de isteni az esõ,
Tisztítja a lelkét s fogadkozik: Ma beszélni fogok, hozhat bármit a jövõ!


(nincs dátumra vonatkozó adat, vagy megjegyzés...)

| Vissza a versekhez |