Kis kuckójában fölébredt egy lány,
S mosolyogva nézett vissza a táj.
Ez nem a megszokott reggel, ez valami más,
Hirtelen megváltás történt, ez már nem vitás!

Leomlottak a gonosz betonfalak,
Szerepükrõl most önként lemondanak.
Kivilágosodott a nagy, fekete ablak,
A virágok az égtõl új ragyogást kapnak!

A lányt körbefonta a gyûlölet,
Rajta követték el a bûnöket:
Romlott férfiak számtalan megalázták,
Piciny testét önzõn kisajátították!

Szegény kis teremtést utálta az apja,
Haragjával békén tán sohasem hagyta.
Az anyja, mint cseléd, befogta a száját,
S egy õrült kedvéért föláldozta lányát.

E házban ismeretlen volt a meghitt pillanat,
A nyomorúságos éjre nem jött a virradat.
S mivel már nem bírta e hálátlan rabszolgalétet,
Férfiak karjában keresett némi gyengédséget.

A kiéhezett hímek érezték zavarát,
El is hozták néki az érzékek tavaszát!
A tény közlésével a végsõkig vártak,
Nem használták, csupán szexuális tárgynak!

Szerencsétlen lány oly hamar kiábrándult,
Törékeny szíve csak még inkább megfájdult.
Pláne, mikor a férfi, kit szívbõl szeretett,
Ott hagyta egyedül, s egy másik nõt keresett!

Ezután már mindenkiben e férfiút látta,
S a külvilágtól önmagát keményen elvágta.
Senki nem volt, aki õt emberként tisztelte,
A szeretet fogalmát hírbõl sem ismerte!

Magába fordult, majd behúzta az ajtót,
Nem kért már a züllött, szemérmetlen zajból.
Hisz nem akarja testét áruba bocsátani,
A traumát most se tudja még megbocsátani!

Ma mégis érezte a csodát, a megkönnyebbülést,
Húsz év során elõször a valódi enyhülést!
Lám megérte a hit, a hosszú várakozás,
Boldog lehet végre, s a világ annyira más!