Mikor a Nap hét ágra süt, s ezer sugárral a kertbe csalogat,
Te mégis ketrecbe zárva, elvonultan töltöd a napokat,
Mikor kicsinyes szenvedélyed minden szabályt áthág,
Nyomasztó s kínos büntetésed tartja eléd hátát,
Te csak nevetsz, gondolván, ez rád már úgysem hat,
Fejed felett milliónyi hullám összecsap!
Nem rémiszt el többé a fulladásos halál,
A végleges vesztedet üvöltheti sakál,
Nem hajtasz a családért, közömbössé vált a szép otthon,
Süllyedni kezdtél, s egyre ingatagabb vagy a mélyponton!

Cselekedned kell, te mereven tűröd a dolgok hirtelen romlását,
Mit nagy erõvel építettél föl, te okozod most összeomlását!
Nyílt fegyverrel harcolsz a saját életed ellen,
Nem is érted, hogyan lettél egyre gyengébb jellem!
Utcán állsz, kirakatok elõtt, gyomrodban undor,
Ugyanezt a képet láttad pontosan a múltkor:
Fényűzés mögött a tapintható nyomort,
Végzeted valahogy ugyanarra sodort!
Isten sem tett semmit a szerencsétlen elnyomottakért,
Te miért küzdenél, miért szállnál síkra holnapodért?

ám mielõtt egy alaptételt elfelejtenél,
Tudd, hogy rajtad kívül több száz még elfelejtve él!
Kéz kezet keres, utat egy hasonló lélekhez,
Kivel közösen a sírból majd újjáéledhet,
Megtalálva együtt az elvesztett eszméket,
Megérthetik egymást, mint édestestvérek!
Ha magadban nem hiszel, õ közeledik hozzád,
Ki megfordítja veled a csõdöt jelzõ kockát,
Bár õ félénknek tűnhet, mégis minden vágya, hogy reád találjon,
Fényt hozzon a céltalanságba, átsegítsen a komor magányon!

Ha alig ver szíved, a falon átsikolt,
Bennem társra találhatsz bárhol, bármikor!