Azt érzed, hogy nem kellesz senkinek,
Mint egy gazdátlan, kivert kutya?
Nem fogad se templom, se zöld liget,
Te vagy az árulók áruja?
Nem vagy egyedül, ugyanezt érzem,
Jól látok mindent, nincs több kérdésem.

Szeretném, ha újra tudnál élni,
Ha látnád a tűzõ napsugarat.
Elég csak egy picit körülnézni,
S fölfedezed a titkos utakat.
Csalódás árán is érdemes bíznod,
Mindig megéri a nappal kinyílnod.

Nem kell a gyógyszerbõl öngyilkos adag!
Gyere, sírd ki magad a vállamon!
Szabadulj fel! Kérlek, ne légy hallgatag!
Szavaid súlyát büszkén vállalom!
Rokonlelkek vagyunk, melletted a helyem,
Szívfájdalmad nem fedheti el a selyem!

Utólag tragikus minden veszteség,
A pillanat hevében lemondasz a széprõl.
Fölösleges érv már minden szentbeszéd,
Hisz az életuntságod tehet az egészrõl.
Tovaszáll az öröm, mint nyugtalan madár,
Még ébren volnál, de már üldöz a halál!

Néha kudarcot vall vágy és érzelem,
A vonzalmat sajnos nem mindig viszonozzák,
Az igazság után én is éhezem.
A rejtélyt az angyalok úgyis kibogozzák,
Majd föllángol a mécses, nem lesz sötétség,
Csak ne add fel önmagad soha senkiért!

Sokszor válik nyûggé a jóság, a törõdés,
Ha az ürességben eltemeted értékeid,
Önbecsapássá fajul a legtöbb kötõdés,
Ha nem teszed helyre a külvilág sértéseit.
Én megértelek téged, de ígérd meg:
Boldog akarsz lenni, s rögvest segítek!