Megtalállak-e még az alagút végén?
Érezhetem-e finom rózsaillatod?
Alakot öltesz-e az álmaim mélyén?
Suttogod-e még fülembe, hogy itt vagyok?

úgy megdöbbentem a rossz hír hallatán!
Elmerültem benned könnyeim között.
Tudom, visszatérsz a jövõnk hajnalán,
Mikor megnyílnak a sötét börtönök.

Kibontakozik egy új világ képe,
Hol együtt vigad az élõ s a holt.
Nem kísért többé az elmúlás réme,
S nem borul ránk az örök szégyenfolt.

Két rövid szót présel ki a szám:
Ne menj! Nagyon hiányozni fogsz.
Nyomban belém sújtott a villám.
Maradj! éles fájdalmat okoz.

Ki voltál nekem? Most látom igazán.
Mindenki utólag döbben rá e tényre.
Sakál módjára a hiány kiabál,
De már soha nem ad választ a miértre.

Tulipánok kísérjék hosszú meneted,
Ne égjen ki a bölcsesség mécsese!
Odaát is érezd, hogy tiéd a szeretet,
Hadd értsék meg, mi volt életed érdeme!