Bárhol jársz a világban, szinte már minden mérhetõ,
A pénz jól jön a válságban, a fogalom érthetõ,
De van valami, szemed elé tárul lépten-nyomon,
Mely állandó stigmaként jelez a legtöbb homlokon
Közös végzet ez? A tény oldalba vág,
Elcsüggeszt s felemészt a szomorúság,
Hisz nincs annyi könnycsepp, az erdõben nincs annyi faág,
Ahány embert elsodort magával a nyomorúság!

Tépett sátrak s bádoglakások, gyûrött pokróc a flaszteren,
Ez mind a valóság, amelyben élünk!
Idõs beteg láb nélkül a földön, a kisgyerek meztelen,
Szánalmas, hogy csak ennyit ér a létünk!

Miért engedtük a helyzetet így elfajulni?
Miért kellett a hazug látszatért így megvakulni?
Miért nem küzdünk együtt a nyomorúság ellen?
Igaz embertársaink, mondd, miért hagyjuk cserben?

De nyomorult-e az, kiben még világít a fény,
Kiben nem halt meg egészen, s még élteti remény?
Nem! õ feltámad, lásd, megragadja az esélyt,
Képes gyõzni, mert ereje hozzá nem csekély!

Nem akkor buktál meg, mikor padlóra tepertek,
Hanem mikor siralmas sorsodba beletörõdtél!
Miért nem állsz föl? Adj ízt a savanyú epernek,
Ugorj hát nyeregbe, mielõtt végképp összetörnél!

Azt sem értem, sokan a megalázásban hogy lelik örömük,
Tömegek sportja lett ez, másoknak kegyetlen, véres börtönük!
Ugye nincs kendõ szemeden, mikor ilyet tapasztalsz,
Nem vonulsz félre, egy bûnöst cinkosként nem marasztalsz?
Tarts ki, a zsarnokot nem kell elviselni,
Kényeztetni sem, vagy válladon cipelni!
Ahogy mások érdekét kezeled, az minõsíthet igazán téged:
Kinek adsz ágyat és kenyeret?
Puhány vagy-e, vagy megvéded testvéred?