Nem nagy mûvészet mások átverése,
Viccesnek gondolt álnok rászedése,
Arcátlanul röhögni apró hibákon,
Nem szólni a társnak, hogy jobban vigyázzon,
Úgyis érdektelen a kívülállók kára,
Míg nem remegett meg biztonságunk vára,
Ehhez nem szükséges kitûnõ képesség,
Fogságba ejthetnek zavaros téveszmék,
A beismeréshez hiányzik a szó:
Az egész életünk egy önátverés Show.

A valóságban nincsenek rejtett kamerák,
Az ember magányosan dönt, hogyha belevág.
Mi játsszuk a mûsort és mi vagyunk a nézõk,
Az adás végén aztán jó esetben élõk.
Jogainkról lemondunk, megalkuszunk a sorssal,
Végig mágnesként vonz minket az árnyékos oldal.
Kezdetben mindnyájunk jóhiszemû polgár,
Majd késõbb egy aljas hatalomnak szolgál,
Terhünk nem rakhatjuk le, szakadhat a hó,
Kitölti életünk az önátverés Show.

Becsaptam magam, elcsábított a könnyebbik út,
Békére vágytam, pedig lelkemben háború dúlt,
Elfelejtettem vállalt kötelességem,
Nem voltam õszinte, mire van szükségem,
Pihekönnyû bábként mozgattak felszínes vágyak,
Gyengének bizonyultam, hogy idõben fölálljak,
S tovább hagytam magam a Rossz által vezérelni,
Nem hittem, hogy minden esemény a romlást jelzi,
S a távoli múltban haldoklik a jó,
Elvakított már az önátverés Show.

Nem nagy tudomány észrevenni mások ballépését,
Sokkal nehezebb megõrizni elménk jó érzékét,
Egyszerû visszahúzni a segítõ kezet,
De összeroppanunk, ha más nekünk mond nemet.
A látszat megöli az igényt, a valós tartalmat,
önzésbõl bármikor végzetes tettekre sarkallhat.
A hazugság útja csak téves haladás,
Ha mégis követjük, az élet megaláz.
Lassan beborul az ég és kiszárad a tó,
Ha továbbra is zajlik az önátverés Show.