De mi az, amit elérni szándékozom a betûvel, megtaláltam-e a célom?
Lehet-e pont ez a terület az eszményi és méltó hajlékom?
Nem, ez csak játék, hisz mint mondtam, nem vagyok író,
De nem is egy magát istenítô, bölcs néptanító,
Ha valami mellett hûségesküt volna indokolt tennem, akkor az nem más, mint az érzés,
Pusztán ezért lobban föl bennem idônként ez a fránya kísértés!
Én nem akarom, hogy az utókor a nevem Babitscsal, Kosztolányival, esetleg Petôfivel egy lapon említse,
Nem érdekel a hírnév, de azt kívánom, minden mondatom a bánatod enyhítse,
Hogy végre tudatosítsd, az élet szép, nincs egy másodperc, melyben ne kapnál esélyt,
Hogy józansággal, ha nem is mindig, de föltarthatod a veszélyt,
Van öröm, ami a földkerekségen mindenkinek kijár,
S aki kínozza magát, az néha ugyanolyan zsivány,
Mint aki másokat tesz tönkre, asszonyt és kiskorú gyereket, bár ez utóbbi csak gyalázatos féreg,
De önmagad is becsüld meg, különben nem nyersz dicsôséget!
Én még ôrzök egy álmot, még ha mostanában kezdem elvetni a reményt,
Egy világot, ahol többre becsülik az igényes verset és regényt,
Mint az idôszerû playmate, vagy valóságshow sztárokat,
Amelyben az ember az értékek közt keményebb kézzel válogat,
Nem döbbenti meg, ki hol, miért s mennyiért dobja le ruháját,
S nem lesz öngyilkos, csak mert egyesek irigyen utálják!
Egy olyan világot képzelek el, hol tömény italra és drogokra nincs többé szükség,
Hol egy kis nyereségért nem tagadja le az eget az ördögi ügyvéd,
S amelyben az irodalom, a média nem a rosszra buzdít, hanem irányt szab,
a középpontban az emberi értékek állnak,
Az erôszak, a megvesztegetés s a kényszermunka csupán lidérces emlékekké válnak

Ahogy idôsödöm, tisztázom magamnak, mi a helyes, mit nem szabad elkövetnem,
Kinek maradjak hálás, melyik tanácsot nem szabad elfelednem!
Olykor viszont saját személyemrôl is lesújtó a képem,
Mert hiába tudok, a szabályt elvétem
Már nem vagyok serdülô, jóllehet nem nôtt be a fejem lágya,
Nem értem, minek is jártam buzgón az iskolába,
Lustaságból jelesre vizsgáztam, hagyom elmenni magam mellett a lehetôséget,
Amíg nem fenyeget közvetlen a halál, lerázom a kelletlen felelôsséget,
Az igazolványom azt mutatja: felnôtt, én nem gyanítom még, ki is vagyok,
Árnyékkal bevonva múlnak az eseményekben túl szegény napok
Hiába tûnik minden jónak, kívánatosnak, szívemet állandó rosszkedv és hiány gyötri,
Bár fogalmam sincs egykor, mi hiányzik úgy, tán majd az idô mindezt kisöpri!
Másként szeretném átélni a barátságot, a szerelmet, nem érzek elégedettséget,
Többet akarok adni: mindig szeretô karokat, áldozatot, hitet és szépséget
Egynek örülök, hogy mindazt, mit elveszettnek láttam, kerülgetett a végleges lemondás
Visszatért hozzám, ideig-óráig eltávozott tôlem a csúf romlás
Boldogabb lettem, nem annyira nyirkos a hideg ágy,
Mert mécsest gyújtott felém egy Tisza-parti lány!
Vele szeretném megosztani azt a keveset, mi az enyém
Hûtlenségnek nem fogom adni a leghalványabb jelét,
Amíg Ô szeret, kitartok az álmaim mellett,
Ô megadott mindent, több már nem is kellett,
Ezt köszönöm én és próbálom hálámmal megszolgálni a sírig,
Boldoggá tenni, míg a mezôkön színes virág nyílik!
Ha nem is vagyok egyéb, csak egy huszonnégyéves, túlkoros, mégis zöldfülû gyermek,
Most elhallgatok, beszéljenek a versek,
Futnak az esztendôk és változnak a korok,
Szárnyaljanak az olcsó rímek és a közhelyes sorok!