A boldogság nem több, mint egy röpke pillanat.
A kínokról a szánk most szemérmesen hallgat.
A mennyország cukor-és ciklámenillata:
Csak errõl meséljenek az összeforrt ajkak!

A szerelem nem más, mint kíméletlen játszma,
Melyben a vesztesek fiatalon halnak.
Naiv, kegyes hazugság forró kéjbe mártva,
Próbatétele a becsületes fajnak.

Nem vagyok erõs, magabiztos alkat,
Hidegen hagy a világ fényûzése,
S talán nem leszek pokolbéli fajzat,
Ha megérint egy nõ gyönyörûsége!

Toleráld egyetlen gyengeségem!
Állandó kétségek marnak,
Hogy maholnap biztos tetten érnek,
S már nem csókolhatom ajkad!

Bár késõbb e csókok félelmesen fájnak,
Hiábavaló a kitörõ kísérlet!
A magánynál is nagyobb szenvedéssel járnak,
Csak felelõtlen önzés minden ígéret!

Ne szólj, ha kis szíved megreped a súlytól,
Egyelõre állj hátrébb a tõrrel!
Két dolog marad: a gyûlölet s az undor,
De ma még a kéj pázsitja zöldell!

Ne áldozd fel magad, s ne fogadj hûséget!
A Teremtõ rajtunk megbocsátva nevet.
A szerelem vak, ám mégis nagy mûvészet,
Bár érzékeny lelkeknek nem tart fenn helyet!

A vágy múlandó, az eskü reménytelen,
Elfogyott ereje a túlvilági karnak.
A beteljesülés mindig esélytelen,
De ezt elfeledtetik az összeforrt ajkak!