Ott állnak egymással szemben, a férfi és a nõ,
Vonzalmat éreznek, ami teljesen érthetõ,
A gond az, hogy egyikõjük sem akar már szeretni,
Csak kéjes gyönyörrel akarják egymást etetni!

A nõ csalódott, mondván, eddig minden férfival megjárta,
Nincs igaz szerelem, ha van is, õ azt tovább már nem várja,
A férfi se õszinte, az érzelmeit nem meri átélni,
Gátlásain talán soha nem lesz képes egyedül átlépni.

Egyetlen tényezõ van, mely õket összeköti,
Sérült lelküket különös módon egybeszövi,
Nem más ez, mint az egyszerre forró s jéghideg szenvedély,
Mert a szex nagy úr, viszont ennél többre köztük nincs esély!

A nõ kiábrándult az eszményi vágyakból,
Már nem is remél többet az izzadt ágyaktól,
Csakhogy szomjúsága egy rövid idõre csillapodjon,
A kapzsi világtól egy kis pohár gyengédséget lopjon.

Mindketten bélyegként hordják a sérelmet,
Nincs önzetlen társ, ki karjában dédelget,
Nincs hit, hogy ez még valaha megváltozhat,
A remény kedvéért többé nem áldoznak!

A bosszú s számonkérés mindent beárnyékol,
Egyikük sem enged mérges szándékából.
Világfájdalmával üldözi társát,
örökös erõszak tölti be házát.

Egyiket sem érdekli, a jövõ mit tartogat,
Piszkos szekrényben tartják a megszerzett skalpokat,
Az ember egy pillanat alatt szexuális tárggyá silányul,
A sebzett lelkek pokla a legutolsó részletig kitárul.

Megkönnyebbülés a másikat szenvedni látni,
A tiszta szembesülésnél értékesebb bármi!
S milyen sokan vannak õk, az éretlen emberek,
Mindegyik szenved, s a saját mocskában hempereg!