Érzem, a gonoszság legsötétebb arca testesült meg bennem,
Az érzéketlen világ, a pusztítás buzgó hírnöke lettem.
Szinte letaglóz a gondolat, hogy e célból élek,
Én, az álnok kártevõk közt a legutolsó féreg.
Púpként éktelenkedem mindenki hátán,
Kerüljetek el, engem megszállt a Sátán!

Látom magam a tükörben, s kedvem volna köpni,
A konyhakést fölkapni, majd a szívembe döfni.
Mi lett belõlem, egy szánalmas õrült!
Hazug testemben még a vér is meghûlt!
Miért cipel esküdt gyilkosom a vállán?
Miért gyûlölök s ártok, akár a Sátán?

Tudom, az idegeim egy nap végképp fölmondják a szolgálatot,
De addig a jelenlétemtõl szenvednek a szegény ártatlanok.
Ez nem én vagyok! A sötét erõk mikor árulják el titkukat?
Mikor dobhatom el álarcom, s csillapodik bennem az indulat?
Ha így folytatom, biztos megvetve végzem, árván,
Az életemrõl egyetlen tanúm lesz: a Sátán.

Én a nagy társaságban is egyedül ülök,
Egy rossz mondat elég, s mindjárt megsemmisülök.
Mindössze egy utam maradt: megtalálni az Istent,
Hatalmas szükségem van rá, hogy idõben segítsen!
Szabadulásom nem nyerhetem el tisztességem árán,
Õszintén meg kell nyílnom elõtte, s talán elmegy a Sátán!

Ha nem térek jó útra, tovább sodródom az õrület felé,
Mint számûzött ellenséget idéznek a fõbíróság elé
Mivel elûztem a jókat, már nem érdemlem meg tõlük a védelmet,
Kegyetlenek lesznek, hisz én sem bocsátottam meg nékik a sérelmet.
Kell, hogy visszaút legyen, csak a hit gyõzhet, nem az ármány,
S én hiszek abban, hogy szerethetek még, s elhagy a Sátán!