Szabadulnod kell, mert érzõ lelked törékeny s szánalmas ronccsá nem alalkulhat,
Mert az ember a rabságtól igenis megszabadulhat!
Ha égõ akarattal, hittel és alázattal küzd,
Mindezt perzseli, de el nem égeti a füst!
Szabadulnod kell, mert egy gyenge pillanatért nem szabad meghalni,
Az igaz arany belülrõl is fénylik, nem értéktelen talmi!
Akármit teszel, Te is a Nagy Mûhöz tartozol,
Feladatod van, s ha a sorssal alkuszol,
Nem biztos, hogy tiéd lesz a végsõ gyõzelem,
S nem kerülhet el a sápadt förtelem!

De tudnod kell, még az elvetemült gazember, ki a javulás szikrányi esélyét is réges-rég kizárta,
A szeretteit nem, ám a bálványát imádta,
Igen, még õ is pótolhatatlan veszteséget okoz,
Hiába gyáva és gonosz,
Betöltetlen ûrt hagy maga után, ha az árnyékvilágba utazik,
Mert mindenkiben érték és fényesség lakozik!
Nincs ellenség, ki elvehetné ezeket tõled,
Ne emészd hát magad, csupán Egy van belõled!
S amíg ez az Egy bárkinek is édes napokat szerezhet,
A magáéból adhat, és szabadon szerethet,
Szabadulnod kell, ha nem megy, én is belepusztulok,
De sikerülni fog, a szívembõl drukkolok!
Visszatérsz, felállsz majd a földrõl, itt leszel, s ahogy a szemedbe nézek,
Bizonyosságot nyerek, hogy többé nem esel vissza, együtt leszünk, s tovább nem félek!