Néha drágakõvé válik az igyekezet,
S elhomályosít a bõséges aratás.
Sokszor megtagadod a jogos tiszteletet,
S lesújt az önzés, mint egy gyilkos kalapács.
Oly könnyedén leszel önmagad bálványa!

Megtorpanás nélkül gyûjtöd az élményt,
A hajszában gyakran marad el a köszönet.
Virágot bont a leghamisabb szépség,
S a rothadó igazság nem szerez örömet.
Megkötöz a bûneid fojtó ármánya!

A pénz elfogy, s lassan elsorvad a tett,
Vészjóslón rohannak el a napok,
S a környezeted csak akkor lehet szebb,
Ha benne a hála fénye ragyog:
Ne légy gõgös, mondd ki mindjárt, hogy köszönöm!

Öleld át barátod, fejezd ki a hálát,
Értékeld a jóságot, amíg csak lehet!
Ne várj jutalmat, mert elveszted az áldást,
Egyedüli bástyád a lelkiismeret,
Mely nem áll meg hiú, izgága gyönyörön!

Õszintén örülj minden ritka, személyes kincsnek,
A sopánkodás útjai holt vágányra visznek,
De amíg lehajthatod fejed a kedvesed vállára,
Mindig a jó irányba vezet az életed pályája!