Ma számûzni akarom sújtó haragom,
Könyörüljön rajtam a mennyei hatalom!
Ki kell zárnom az összes ellenszenvet,
Amely ravasz szándékkal el nem enged!
Itt az ideje végleg váltani,
Magamba szállni és megbocsátani!

Nem érdekel, ha valaki többet birtokol nálam,
Mert a düh gyalázatos súlya nem nyomja a vállam!
Megszabadulok e keserves tehertõl,
S így a legboldogabb leszek az ezerbõl!
Örökké fogom a napot áldani,
Mikor képes vagyok megbocsátani!

Mások mellé állni, segíteni a bajban,
Egy biztató szót szólni megértéssel, halkan!
Hány elmulasztott óra, mennyi megtagadás,
Örökös földrengés, árvíz és égszakadás!
Ezek csak azért bírtak mindenkor ártani,
Mert a gõgös szív nem kívánt megbocsátani!

Nem a kapott sérelmek fájnak a legjobban,
A bûntudat okát immár én is felfogtam:
Mivel kiosztottam már jó néhány pofont,
Ha visszaszállnak rám, nem vehetem zokon!
Az elszalasztott alkalmakért szeretnék kiáltani,
Annyira bánt, hogy nem tudtam idõben megbocsátani!

Tiszta, szabad lélek: erre van szükségem!
Miért haragudjak, hisz nem vagyok vétlen?
Óriási próba, hogy ne legyek kíméletlen,
Oly könnyû fölsülni a sok elõítéletben,
De a vágyam biztos, szilaj lábakon állani,
Ezért újra s újra tudnom kell megbocsátani!