A tévelygések fojtó hamuja könnyen beágyazhat,
Mely végzetes téveszmét mutathat igaz vágyaidnak,
Míg bukásod látván egy ember átsegít a kövön.
A lankadó elme hamar elfelejti,
A nagyravágyás egén már nem is sejti,
Hol található a valóság, s mit jelent az öröm?

Nem az értékvesztett, esztelen naplopás,
Nem is a menekvõ, meztelen habzsolás,
Az álcázott koldus mindig éhes.
Aki az öröm árnyát a nemlét fátylában kergeti,
A boldogtalan, kiégett vándor jelmezét tervezi,
S a szabadulás esélye kétes.

Egy személy, ki az otthonában bármikor meghallgat,
Bizalmasan fölnyitja a szemed, mégsem sanyargat,
Az öröm mivoltát tisztán megvilágítja.
Ezáltal rögtön visszakapod az értelem hitét,
Újból magadénak vallod az erõt és az igét,
Nincsen gonosz szellem, mely ezt kisajátítja!

Néha csak egy meghitt pillanat csekély ajándéka,
De a lét építményében a legszilárdabb tégla,
S neked pont elég, hogy ne válaszd a hitvány elmúlást!
Miután meglelted, mindjárt megoszthatod mással,
Nem kötsz több megalázó alkut a csalódással,
S örök tanulságként õrzöd meg a nehéz múlt súlyát.