Mily vaksi a szem és tompa a hallás,
Mikor egy gyerek fölött ítélkezünk:
Észrevétlenül mi magunk vétkezünk,
S csak következmény a rossz magatartás!
Tán csínytevése is segélykiáltás:
"Rohanó felnõtt, miért nem figyelsz rám?"

Nem láthatjuk a családi hátteret,
A mélyben megbúvó erõszakot,
S a gyötrõdést, melyet reá szabott,
Az a csoda, ha nagy ritkán ránk nevet!
Tán mi vagyunk az utolsó esélye,
Hogy benne az angyal végre feléled!

Önzõ hajlama a világot tükrözi,
Melybe csecsemõkorától belekényszerült.
Emberibb életrõl még csak nem is értesült,
S a bûnös természet átkával küszködik.
Örökségét oly szívesen elvetné,
Összes bizalmát másokba fektetné!

Ne tekintsük õt sátáni fajzatnak,
Szinte esdekelve kér egyetlen mondatot,
Ahogy fuldokló várja a mentõcsónakot,
E hiányt érezve rögtön meghalhat!
Büntetés helyett leljen megértésre,
Õt már úgyis számtalan verés érte!

Nem gyámolítja õt részeges apja,
Senki nem orvosolja baját,
Kapott egy érzéketlen anyát,
S oly kétségbeesetté vált a hangja!
Kiûzné magából a gonosz szellemet,
Segítséggel nyerhet egy másik jellemet!

Ne hagyjuk tovább gurulni a lejtõn!
Nem vethetjük meg a mássága miatt,
A téves ítélet hatalmas hiba,
Mert így a szélviharban végleg eldõl!
Könnyû legyinteni: "õ egy rossz gyerek!"
S már meg is ástuk néki a sírhelyet!