Ott állok a hídon,
ugrásra készen.
Mire belém csap a mennykõ,
a habok közt végzem.

Pusztulni akarok,
nékem bevégeztetett.
Nem tarthattok vissza,
már megmérgeztetek.

Ez a förtelmes élet
már gyermekként lecsupaszított.
Számkivetett voltam,
hisz mindenki elutasított.

Gyûlöltem élni,
fogyatékosnak hívtak.
Irtóztak tõlem,
ezért korán kinyírtak.

Megvetettek a nõk,
megtagadtak mindent.
Ahogy én is megtagadtam
az embert s az Istent.

Pedig csak gyengédségre vártam,
s egy csöppnyi megértésre!
Parázna lettem,
mert vágytam az érzésre.

Nem kellettem néktek,
ezért most leugrok.
Szólít a folyó,
gátolni nem tudtok.

Hogy milyen féreg vagyok,
csak sajnáltatom magam!
Egy undorító tetû,
de mocskos a szavam!

Más testi nyomorék,
vagy éppen éhezik!
Mind hõsiesen tûr,
s nem ekképp vétkezik!

Miért nem arról szólok,
hogy gyáva voltam?
A kényelmes vakságért
százszor meglakoltam!

Ami szép volt bennem,
a kutyának se kellett!
Így hát nem is adtam,
s megástam a vermet.

Összegeztem, mi vagyok:
egy önzõ, ostoba állat!
Miért csodálkozom,
hogy õk fordítottak hátat?

Csupán erre volnék képes:
hibáztatni mást?
Mintha bûntelen lennék,
úgy látom a csapást.

Elég, a korlátra mászok,
a halált akarom!
Ám valaki elrántja a lábam,
s rám ordít: mit mûvelsz, te barom?