Majdnem révbe értél, mikor újra megcsapott az örök tél szele,
Meg kellett találnod az eltûnt értékeket,
Fagy és szégyen pirítja arcod, megfagyott már a nagyobbik fele,
Egy más, tán szebb jövõ reményét érzékeled.

Most úgy látod, rossz voltál, önzõ s tékozló,
Az összes emberi baj okozója,
Világi javakat jogtalan birtokló,
Miért is születtél e földgolyóra?

Ha túl jóságos akartál lenni, többet ártottál,
A ritka angyali lényt nehezen viselik el,
Ha hazudtál, számos ártatlant a mélybe rántottál,
Küzdöttél, de magad se tudtad, hogy kapaszkodj fel.

Mégis hiszel, nem mondtál le végleg az újról,
Mely végre értelmet és egyensúlyt hozhat.
Többé nem kívánsz inni tisztátalan kútból,
A bűnös vízcseppek mérgezést okoznak.

Nem élhetsz hibák nélkül, mindenki tetszését kiváltva,
Nem kerülheted el, hogy olykor elszégyelld magad,
De ember maradsz, kezed bátran a jó felé kitárva,
S akkor szándékaid elé nem állíthatsz falat.

Tisztesség, talán az egyetlen igazi erény,
Melynek változó hangját egy életen át kövesd!
Tettvágya feltétlen s erõs, a visszhangja szerény,
Az álmaiddal végül te is karöltve jöhess!

Ne bántsd az embert, kit mindenki kedvére aláz!
Ne lopj, még ha a többség álca nélkül is teszi!
Mindegy, mi a divat, a diktátor mit magyaráz,
Bölcs, ki a tisztességet mindig komolyan veszi!

Nem tudom, mi az élet célja, hol a végállomás,
De nem ismerek jobb módot, mint tisztességesen élni!
Lehet, látszólag ez nem egy mennyei, víg áldomás,
Hogy betarthassam, többet még magamtól sem tudok kérni!