Nem vár már a város, mely életem elsõ lépteit õrzi,
Mely gyermekkorom emlékeit tarka színekkel kitölti
Nem vár már az utca és a tágas, csalogató tér,
Mindez csupán a távoli múltban él,
Mert immár messze vagy tõlem, szülõvárosom,
Arcaidat csak ritkán láthatom,
Az egykori képek pusztán a gondolatomban élednek fel újra,
Az iskola, a házak, tanárok és társak
Az évek az idõbe hosszan visszanyúlnak,
De a jövõben tán vissza sose várnak

Honvágy - oly kegyetlen és rideg e szó,
Nem hittem volna, hogy valaha ismerõssé válik
Olyan keservesen kínoz, mindez mire jó,
Ha a jövendõ helyett már csak a múlt számít?
E város több, mint egy egyszerû földrajzi pont,
Tartalmában Õ az életem egész értelme,
Hiszen benne leltem meg a családot, az elsõ igazi hont,
Õ a szív minden öröme, bánata s védelme!

Úgy hittem, túl erõs a lánc, a kötelék,
Mely engem hozzád köt,
S nem ereszt el talán soha,
S nem ereszt el talán soha

Nem vár már a város,
Ám én remélem, hogy nem örökre hagytam el,
Hisz számomra nincs drágább otthon,
Mint a születési hely!