Apa, már megint sírsz? - Mondd, mi bánt ennyire?
Rajtad kívül, tudod, nem számítok én senkire!
Nyugodj meg, kislányom, semmi baj, könnyeket, ígérem, utoljára ejtek,
Mindazt, ami történt lezárom, bár nehezen felejtek!

Anyukád elhagyott bennünket, hisz fölösleges mondanom, mennyire fájt,
De rendbe hozzuk az életünk, mindketten tudjuk a helyes irányt
Eleinte kínkeserves lesz elfogadni, hogy ő már nincs velünk,
Magunknak kell véghez vinni a célt, amit tervezünk!
Nélküle ébredni, dolgozni, majd fáradtan este az ágyba bebújni,
Nélküle étkezni, foltozni, vagy lázas betegen, fázva elájulni
De megleljük mi minden betegségre a biztos orvosságot,
Házunkból messze kergetjük el a sunyi hazugságot!
Úgy élünk, mint más, nem gazdagon, de elég pénzzel és büszkén,
Tartalékunk is marad, ha villámparipáján előáll a szükség!
S ami a legfontosabb, nemcsak a kandallóban melegít majdan a tűz,
Hanem a szívünkben is meleg lesz s a napocska az ablakon betűz
Szeretjük egymást ,apa és lánya, szemben a sújtó árral, a veszélyes akadályokkal,
Megmaradunk egymásnak, hűséges viszonyban a legszebb álmokkal!

Ezt mondtam én, néhány nappal ezelőtt csupán,
Bizakodó voltam, merengtem a csodán
Prédikáltam jó útról, összetartásról, mindenen átsütő családi békéről,
Munkáról, szorgalomról és sok közös élményről
De lehet -e mindebben részünk, ha már e percben tudom: elhibáztam?
Nekimentem a végzetnek, két lábbal s vak hittel, nem vitáztam
Egyszerre borult fel minden, miről azt hittem, a helyén áll,
Felrobbant vad dühvel ez a pazar kristálytál!
Talán volt benne siker, állás és káprázatos vagyon,
Ám bosszút állt a ma a reménydús tegnapon!
Megismertem Őt, a döntő változást addigi életformámban,
S beleszerettem, mert válaszra leltem mámoros csókjában
Felszínre tört egy leplezett érzés, melyet a végsőkig próbáltam tagadni,
Nőkkel, virágcsokrokkal, aztán a házassággal is e csapás elől messzire szaladni,
Pedig régi időktől kezdve tudnom kellett volna, már az iskolában is, mikor rám vigyorogtak a cingár kamaszok,
Hogy számos tévelygés közt egy dolog cáfolhatatlan: én Más vagyok!

Feleségem képtelen volt megérteni engem és a kislányt
Úgy itt hagyott minket, mint valami koszos hitványt!
Tudta jól, mit tesz, még azt sem mondhatom, gyanút fogott,
A hátunk mögött a szándékról gyakran locsogott
Én egy-két mondattöredékből pontosan rájöttem: elérkezett a vég!
Az alkalomra vár, fogja a holmiját, és sebesen lelép
Megromlott a kapcsolat, titkolni ezt kár,
De azt gondoltam, megengeszteli ez a tündér csillagbogár,
Kiért a felelősséget ketten magunkra vállaltuk,
Miközben egymást kendőzetlen arccal, megtörve áltattuk
Kiutat nem kerestünk, a szerelem hiábavaló,
De a gyerekkel lett még volna elég sok tennivaló!
Felnevelni, ne érezze a csonka család szívet tépő sivárságát,
Együtt néztük volna a kis angyal önfeledt vidámságát!
S tettük volna a kötelességet minden lehetséges eszközzel,
Ez az eszményi idő azonban soha nem jött el!
Tudniillik van, akinek mindössze a saját személye a fontos,
Minden más közömbös, unalmas, ízetlen s csontos
A lány sem kapta meg az őt megillető, méltó szerepet,
Csak a szeszélyek győzhettek, így otthonunkból fürgén elevezett!

(folytatás következik)