Az újabb találkozás

Másnap, pontosan délután négy órakor, Kaczor András gitárral a kezében várt Szilviára a megbeszélt helyen.
Valami fölöttébb különös, vegyes érzés uralkodott el egész testében. Ez arra hasonlított, amikor valaki egy nagyon hosszú, legyõzhetetlennek hitt görcstõl szabadult meg, és ennek következtében egy teljesen új szakasz kezdõdött meg az életében. Egyértelmû változás állt be, de hogy ez jót, esetleg határozottan rosszat jelent, még senki sem tudhatta elõre.
Mindenesetre már a tegnapi búcsúval kezdetét vette és folytatódott akkor, amikor Szilviát újfent közeledni látta a margitszigeti pad felé. Sokkal szebbnek látta a lányt, mint az elõzõ nap. Ezúttal alaposan megfigyelte arányos, középmagas termetét, kimondottan csinos, nõies alakját, makulátlanul sima arcát, aranyszõke haját, és csillogó, zöld szemét. Sõt egy pillanat erejéig vonzóbbnak találta, mint Deák Sárát. E gondolatot persze azon nyomban el is hessegette magától, hiszen hogy is lehetne egy ilyen Szilvia féle átlagos lány Deák Sáránál, a múzsánál, az istennõnél csodálatosabb!
Mégis olyasvalamit kezdett e lány iránt érezni, amit a zöldfülû, tapasztalatlan tizenévesek szerelemnek, a tapasztaltabb, idõsebb emberek belehabarodásnak neveznek.
Tehát egyértelmûen kijelenthetjük: Kaczor András belezúgott Szilviába. És Szilvia Kaczor Andrásba? Biztosíthatom a kedves olvasót, hogy a történet folyamán ez mindenki számára maradéktalanul ki fog derülni.
Egyelõre azonban maradjunk annyiban, hogy Szilvia meglehetõsen zaklatottan érkezett a találkozóra. Amint egyre közelebb ért a padhoz, kezével hirtelen mind gondosabb takargatni kezdte az arcát, mintha ott valamilyen súlyos sérülés, esetleg fizikai bántalmzás nyoma éktelenkedne. Valójában szó sem volt errõl.
Szilvia elõtt ugyanis egyetlen szándék lebegett: Kaczor Andrást minél jobban megtéveszteni, a naiv fiú pedig már az elsõ perctõl fogva hagyta magát átverni.

Ahogy helyet foglalt a padon, mindössze ennyit szólt Andráshoz:

- Az a szemét!
- Kicsoda? Csak nem én?
- Ugyan már! Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen te maga vagy a földreszállt   angyal! Az az undorító Feri! Róla beszélek.
- Mégis mi történt köztetek?
- Megütött az a nyomorult!
  Volt mersze megütni egy szerencsétlen, védtelen nõt!
- Hát ez aljas pofátlanság.
- Az. Ráadásul kelepcébe csalt az átkozott.
  Azért hívott, mert állítólag sürgõs, halaszthatatlan ügyben akart beszélni velem. Erre se szó, se beszéd, ütlegelni kezdett, mint valami idegbeteg állat! Szakítottam vele. Vége. Ennyi volt.
- Sajnálom Szilvi. Segíthetek neked valamiben?
- Gitározz légy szíves! Semmi mást ne csinálj! Csak játssz nekem valami vidám, gyengéd, lélekemelõ melódiát! Hadd enyhüljön meg bennem ez a mérhetetlen, gyilkos fájdalom!

Andrásnak nem is kellett több, azon nyomban elkezdte pengetni a gitárján a leggyönyörûbb dallamot, amit csak ismert. A lány egy darabig szájtátva figyelte e tizenhat éves srác félreérthetelen zenei tehetségét, mennyire könnyedén, magabiztosan, a legabróbb hiba nélkül játszik a hangszeren.
Bezzeg az õ Ferije! Hatalmas izmokkal rendelkezik ugyan, ám az ilyen érzéki dolgokhoz az õ tehetsége a nullával egyenlõ.

- Ó, az én kis mûvészem! - sóhajtotta már szinte szenvedélyesen. - Már nem fáj semmi sem. Odasimulhatnék egy kicsit a válladhoz? - kérdezte akaratos, majdnem rámenõs hangon a fiútól.
- Persze, hogyne - válaszolta az gyengéd, engedékeny stílusban, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

A leány rögtön oda bújt hozzá, s míg András egyik kezével továbbra is a szívmelengetõ dallamot játszotta, a másik kezével észrevétlenül simogatni kezdte Szilvia haját, aki mint egy kiscica, úgy dorombolt barátunknak, nehogy véletlenül úgy döntsön a srác, hogy abbahagyja az érzelmes, andalító gitárjatékot.
Kicsivel késõbb András már aprócska csókokat is nyomott Szilvia selymes, szõke hajára. A lány mindezt ellenkezés nélkül tûrte el neki, sõt szemmel láthatóan még élvezte is a helyzetet!
Így került hõsünk életében elõször igazán bensõséges kapcsolatba egy nõvel.
Mégha ez a hölgy egy vele egykorú kamaszlány is, az öröme és a megkönnyebülése mégis leírhatatlan volt. Eddig még a szüleit és a tulajdon testvéreit sem engedte magához sohasem közel. S most egyszerre mennyi mindent megenged Szilviával szemben!
A vak fiúnak a leghalványabb tudomása sem volt arról, hogy e leányzó, akár egy engedelmes kutyával, úgy játszik vele, és ha netán meg találná unni a játékot, azonnal eldobja magától.
Az egész Feri-ügy egy ravaszul kitalált, önzõ érdekek által vezérelt hazugság-história volt.
Egyszer csak azon kapták magukat mind a ketten, hogy hevesen csókolóznak egymással. András végleg befejeze virtuóz gitármutatványát, hangszerét egy idõre félretette, hogy teljesen átadhassa magát az édes élvezetnek. Majd kiugrott a szíve a helyérõl, ahogy a lány hazug, ám mézédes ajkát csókolta. Nem sok hiányzott, hogy felfalja Szilviát gyönyörûségében.
Ugyan, hol van már Deák Sára, kiért annyi hónapon át reménytelenül epekedett?
Hiszen új kedvese mindenben pótolja õt, a boldogsága pedig már nem lehetne ennél hatalmasabb!
Néhány perc múlva aztán belecsapott a bûn és a felelõsség rideg, éber tudata.

- Ne haragudj - szólt András - ezt nem kellett volna megtennem. Nem szabad.
- Nem számít. Olyan jól esett! Csináld még!

És a fiú ha lehet, még szenvedélyesebben csókolta biztatója száját, a leány pedig legalább ugyanakkora szenvedéllyel viszonozta a csókot.
Hát igen, nagy úr a szenvedély, még akkor is, ha adott esetben szerelemrõl még a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk.
A rohamot végül Szilvia tárgyilagos hangja szakította meg:
- Mondd, ugye nincs barátnõd?
- Nincs.
- Jól van. Megnyugodtam. Akkor mégsem követtünk el jóvátehetelen bûnt.
Már nekem sincs ott a Feri. Volna egy javaslatom. Mit szólnál hozzá, ha mi mától kezdve egy pár volnánk? Te vagy a legkedvesebb ember a földön, akit valaha megismerhettem. Minket az Isten is egymásnak teremtett! Ferit meg egyszer és mindenkorra kitörlöm az emlékezembõl. Egy goromba, brutális barom, semmi több. Veled viszont olyan jól el lehet beszélgetni mindenrõl, ráadásul mindketten imádjuk a rockzenét, és a romantikát sem vetjük meg, tehát kifejezetten hasonlóak vagyunk! Elfogadod a javaslatomat?
- Elfogadom Szilvia, és hihetetlenül boldog vagyok.
- Én is. A mai naptól kezdve a tiéd vagyok, kedves András.

András ekkor még valóban boldognak képzelte magát, a bûntudat legparányibb szikrája is kiégett lelkében, és meg sem fordult a fejében, mit tett Deák Sárával, akinek, mégha csak gondolatban is, örök hûséget fogadott. Hát ennyit a hûségrõl!

---

folytatás következik...