A végsõ állomás, Kietlen és sötét,
Bár én már várom, hogy lentrõl láthassam a napfelkeltét.
Elegem van már e cselekedetekbõl,
Melyet nem én követek el, és mégis minden rám dõl.

Nem egyszer csalódtam már olyan emberben,
Akit addig barátomnak, kedvesnek hittem.
A jobb helyzetre remény már nem sok,
Jöhetnek ezután az üres állomások.

Ha kerestek is majd esetleg, már nem láttok.
Elindultam utamon, tovább már nem búcsúzok.
Jöhetnek Pestre, Miskolcra, Debrecenbe, vagy Szegedre,
Másra már nem találtok, csak hûlt helyemre.

Eltûnök mindenhonnan, mint bárki a ködben,
Messzire megyek s messzirõl jöttem.
Kérditek majd: Hova lettél, mi lett veled?
De válasz nem jön, csak hideg s néma felelet.

Nem voltam itt, s nem is jövök vissza,
Várnak már engem, várnak máshova.
Viszlát emberek, jó éjszakát,
Hagyjátok már abba a piszkálódást, s a vitát.

Nem látjátok, ez senkinek sem lesz jó?
Nem csak örömet, de bánatot is okoz a szó.
Ne nehezítsük meg embertársaink sorsát,
Épp elég nekünk most a nagy válság!