A végzetes nap
Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Mosolygós, vidám hangulatot idézett elõ az emberekbõl a ragyogó napsütés, egy felhõ sincs az égen.
Mindenki boldog volt, de csak látszólag. Szívüket az évek alatt felhalmozódó gond, a konfliktusok és egyéb bajok terhelik valójában.
Vannak, akiknek sikerül túllépni ezen, és elfelejteni mindazt, ami rossz; vannak, akiknek nem...
Lindának sosem ment, bármennyire próbálta is.
Fõiskolára jár még, de dolgoznia kell a tanulás mellett.
Reggel 7 órakor kelt fel ma, mert hétfõnként korán kellett indulnia az iskolába, a nyári gyakorlatra.
Alig bírt felállni az ágyból, remegett, rosszulléte a készülõdés alatt egyre csak erõsödött. De végül csak elindult. A kapun kilépve fekete hosszú haját meglibbentette a lágy nyári szellõ.
Hosszú szürke nadrágot és kék pólót viselt. Napszemüvegét, ahogy máskor is - mielõtt elindult - felvette. Csak így mert kimenni az utcára. Alig tett meg pár lépést, mikor észrevette, kicsordult a könny szemébõl. Sminkje, - amit gondosan elkészített még jóval indulás elõtt - elmosódott, tönkrement.
- Hogy fogok így eljutni a munkahelyemre suli után? - Közben Linda elhaladt egy építkezés mellett. Épp a kerítést festik.
A festõ, ahogy meglátta a lányt, megbotlott a festékes vödörben. A festék egy része Linda blúzára és arcára fröccsent.
A férfi megszólalt.
- Elnézést, hölgyem. Igazán nem állt szándékomban, én... én nem akartam ezt.
Linda tovább gondolkozik, mint ahogy a "baleset" elõtt is:- Nekem miért nem sikerül semmi sem?! ... Na tessék, és még a ruhám is festékes lett... Haza kell mennem. Ma nem tudok bemenni suliba...
Visszafordult, de az eddig megtett út hirtelen soknak tûnt számára, léptei nehézkessé és lassúvá váltak. A túloldalt egy férfi észrevette õt, amint majdnem összeesett a járdán. Odaát két srác gyalogolt. Meglátták Lindát és röhögni kezdtek rajta.
- Nézd, mekkora nagyok a mellei. Röhejes, ahogy kinéz - mintha nem is nõ lenne.
- És milyen magas?!
- Nézd, még menni se bír!De szerencsére Linda épp odaért az épület ajtajához, amely négyemeletes volt.
A kulcsát kereste, idegesen, közbe egyre erõsebben sírt... Sok stressz érte õt már.
A földszinten volt a lakása, édesanyja már nem volt otthon.
Az ajtón belépve Linda alig állt a lábán. Egész teste remegett.
Leült a konyhában lévõ székre. Sokáig csak csendben ült, és keservesen sírt.
Nagyon szomorú volt, nagyon sokszor csalódott az emberekben már. Fõleg azokban, akikkel a legközelebbi kapcsolatban állt: egykori barátok, ismerõsök és rokonok.
Beleunt abba, hogy mindenki szolgaként, megalázóan viselkedik vele, sosem válthatja valóra vágyait, mert nem értik meg. Nem hagyják, nem engedélyezik, hogy önmaga lehessen. Nem foglalkozott senki sem az érzéseivel. Hogy min ment keresztül.
Hogy miket szeretne elérni az életben. Énekesnõ szeretne lenni, amihez meg is van a tehetsége.
De alábecsülték. Még sok más mûvészeti ág is érdekelte, de szülei nem hagyták, hogy kipróbálja. Korához képest komoly érdeklõdéssel fogott bele bármibe. Reménytelennek érezte helyzetét a sok konfliktus miatt.
Szülei, - bár még éltek -, de eldobták maguktól egyke lányukat.
Otthon, - kedvesség, családi hangulat helyett - mindig szidást, veszekedést és pofonokat kapott, a kiabálásról nem is beszélve. Mindenféle ok- és indok nélkül.
Belefáradva sorsába, gondolatai egyre csak kavarogtak."Elegem van! El akarok innen menni. Nem akarok többé itt lenni..."
Hirtelen, mintha nem gyötörték volna rosszullétei, felpattant a székrõl, felkapta kulcsát az asztalról.
Egy tollat vett elõ, és írni kezdett..."Elmegyek. Azért, mert sosem szerettetek, én viszont benneteket igen.
Eldobtatok, nektek sosem volt fontos, amit szeretnék!
Téged, Anya nem érdekeltek az érzéseim sohasem.
Már rájöttem, hogy te sem szeretsz.
Sajnálom, de itt most vége mindennek.
Többé már ne keressen senki sem.
Elbúcsúzom, majd talán még egyszer visszajövök.
Megtudjátok majd akkor, hogy Ti mit tettetek velem!"Írásán érzõdött, hogy szomorú, és mérges egyben. Haragudott azokra az emberekre, akik bántották.
Azzal elindult, fel a negyedik emeletre. Sietett, mintha valakit ki akart volna menteni onnan.
Felért a tetõhöz vezetõ lépcsõre. Ezt egy ajtó választotta el az épület felsõ részétõl. Nem tudta kinyitni az ajtót. A lakásból magával hozott egy kést, amit most elõvett zsebébõl. Az ajtó végre kinyílt.
Linda az épület tetejének széléhez lépett. Egy percig ott állt még csendben.
A másik házból kiabáltak át hozzá:
- Maradj ott, átmegyünk. Ne ugorj le! Megbeszéljük, segítünk neked!
- NEEEEEM! Árulók vagytok. Mostantól mindennek VÉGE!Elrugaszkodott, majd végül leugrott az épületrõl.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!! - kiáltottak utána.
A kiáltást késõbb felváltotta a mentõk szirénázása.
De már ekkor késõ! Korábban kell egymásra odafigyelni, és szeretni társunkat! Nem csak szóban, tettekkel is bizonyítani a tényleges szeretetet!
Ez lenne a feladat mindenki számára!