Oly furcsák vagyunk mi, emberek,
a lelkünk sír, az arcunk nevet,
Elrejti külsõnk alá a fájó sebeket.

Egymásról azt hisszük, boldog talán,
s irigykedünk minden szaván,
társának az ember kimondva jót kíván.

Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
gondolatai tiszták, vidámak, szabadok.
Pedig a bánat, a magány lakik benn ott.

S nem vesszük észre, hogy vennénk észre,
hogy könnyei égnek csillogó szemében,
Fájdalmat okozva szenvedõ lelkében.

Hazugság az egész életünk,
hisz akkor is sírunk, ha nevetünk,
és az idõ csak elröpül felettünk.

Ide már nem tudok mit írni kiegészítõ adatként.... Bízom abban, hogy hamarosan elérem céljaim és végre sikeres és boldog leszek / lehetek.