Nem vágyom már másra,
Csak egy biztos állásra.
Nem pedig családra,
Ahogy azt tõlem mindenki várja.

Nekem nincs szükségem pasira,
A legtöbb - ha lenne - csak kihasználna:
Õk csak eszköznek látnak minket,
Velük egyenértékû nõket.

Nem látják be, éppolyan emberek vagyunk,
Mint bármelyik férfi, vagy épp Õk maguk.
Bezzeg a tiszteletet elvárják,
Milyen alapon, ha ugyanezt tõlünk sajnálják?

Végre nyugalmat és békét akarok,
olyan helyet, hol egyedül vagyok.
Bár lelnék végre lakást Nyíregyházán,
hogy elhagyjam régi helyem már.

Megszabadulnék a lehetetlenség markából,
Egy rossz, korlátozásokkal teli világból.
Amíg otthon vagyok, nem lehetek szabad,
Mert a szigorú környezet rabságban tart.

Egy padon ülve gondolkoztam épp az élet menetéről, és így született ez a vers...