Egy elfáradt ember vallomása
Érzem, e percek lesznek számomra utolsóak,
Ez az ajándék, amit még a sors tartogat.
S ez lesz, a mai az utolsó nap,
Mert a fájdalom és rosszullét tovább nem tarthat.Elmúlik az is, mint minden ami elkezdõdött,
És az emlékek sora lassan felelevenítõdött.Milyen volt gyereknek lenni?
Nevetés vidámság helyett, sajnos csak veszekedést kapni.
Mindez, mit tapasztaltam, felemészt belülrõl,
Nem hagy boldognak lenni, s érzem: megöl!
Hogy lehetne túlélni? Magam se tudom már a pontos választ.
Csak azt, hogy e lét már teljesen kifáraszt.
Kiskorban tapasztaltam a szeretet hiányát,
És vártam, hogy elérjem a felnõttség határát.Vágyaim, álmaim voltak, és vannak,
De a kudarcok miatt elérhetetlennek bizonyulnak.
Nem ért meg senki sem, emiatt a sok veszekedés,
Mert a többiekben nincs kreatív elképzelés.
Könnyebb nekik a másikat csúfolni, cikizni,
Mint önállóan valamit kitalálni, kreatívan gondolkodni.Mindentõl tiltottak, nem lehetett táncolnom, rajzolnom,
Pedig enélkül a vágyaimat elérni nem tudom.
Küzdenem kellett volna? Megpróbáltam.
De mások szemébe a rossz, a szemét én voltam.
Nem tudom tovább mit tehetnék,
És a veszélyek, kiabálások elõl hova mehetnék?
Más mód nincs a túlélésre,
Kell valami, hogy újra erõs lehessek, és készen álljak a gyõzelemre.
De ha lázadó vagyok, megbélyegeznek,
"Hé, mi lett veled, megváltoztál, rossz vagy", hangzanak felém az ilyen szövegek.Kérem, valaki segítsen,
És ebbõl a helyzetbõl kimenekítsen.
Mondták már rám, "Hazug" vagyok, de épp õk hazudnak,
Ezek a szavak most is õszinték: a szívembõl fakadnak.