Még meg sem állt a vonat,
hatalmába kerít az édes nyugalom.
Ma végre ismét elindulhatok
a régi, szeretett utakon.
Megérkezem az egyetlen olyan városba,
mely elõttem a kezdettõl ismert.
Õ ringatta bölcsõm,
a dicsõ rangjával engem is megtisztelt.
Itt voltam gyerek,
itt jöttem erre a világra.
Húsz évig laktam itt,
s már beleõrültem a hiányba.
Kiszállok.
Milyen rég éreztem ezt a levegõt!
Idegen lettem.
Elköltöztem innét öt évvel ezelõtt!

Megint élnek az emlékek,
a kedvem el nem rontom.
Mindig erre vágytam:
lenni, újra otthon!
Tudom, nem ismernek rám,
csupán kevesen,
s csak most a távolból tudom,
e helyet mennyire szeretem!
Voltak vetélytársaim,
én rájuk többé mégsem haragszom,
sõt a kibékülést vélük
ezúttal el nem halasztom!
Kedves cimboráimat
útjukon örömest követném.
Bármelyikük jönne szembe,
Azonnal keblemre ölelném.

Õ a cívisváros,
a kálvinista Róma.
A teljes tüdõmbõl
most érte zeng az óda.
Itt tanult és verselt Csokonai,
itt született Szabó Magda,
s én is itt lélegzem mélyen,
új erõre kapva!
Büszkeségünk, a Nagytemplom,
a Fõtéren a bástya.
Magasztos érzés fog el,
a hõsök szobrát látva.
Kék és sárga színekben
jár a villamos.
Szívhez szól a madár,
a rózsa illatos.
Szent István királyunk ünnepén,
virágba öltözik az egész város.
Ilyenkor még a lelkünk is fénylik,
s egy kicsit virágos.
Elszakadtam,
s bár befogadott a közösség,
soha nem alakult ki bennem
máshol valódi kötõdés.
Ezer helyen jártam,
hosszú a lista,
ám egyre erõsebben
vágyik szívem vissza!

Budapest, Bácsalmás,
vagy épp Csikéria
nekem nem érnek többet,
mint a zord Szibéria.
én halál komolyan,
õszintén mondom:
számomra mindig Debrecen marad
az egyetlen, igazi otthon!