Réges-régen már, valamikor a nyolcvanas évek
kezdetén
Alakult egy banda, mely újraértelmezte a brit popzenét.
Nevük magyarul ennyit tesz: megújuló divat,
Bár úgy is fordították már: stílusos
távirat.
Tizenhat évesen hallottam elõször róluk,
Bár korántsem voltam még akkor hódolójuk.
Új
és megdöbbentõ hangzásuk millióknak
csavarta el fejét,
Szintetizátorral adták vissza lelkük minden neszét.
Borongós és energikus dallamok sora tette õket
híressé,
Az énekes és a dalszerzõ elõre is léptek
istenné.
Sikerükben nem volt semmiféle túlzás,
Nem fenyegette õket hirtelen széthullás.
Egy egész
korszakot határoztak meg, nemcsak a zenével,
Átformálták az öltözködést,
nem érhették be kevéssel.
A rajongók számára egy addig ismeretlen életérzést
tettek valóssá,
S igényes szövegek tekintetében sem váltak
soha adóssá.
Meglehet, én csupán jóval késõbb
élhettem át e közeget,
Diákkoromban mégis e zene került hozzám a
legközelebb.
Többet
adott sokkal, mint a legtöbb gépzene,
Mert náluk az összes szövegnek meg volt a lényege:
Ellenezték a kapitalizmust, mert ott minden nagyban számít,
Másképp látták az Istent, s tudták,
a szerelem önmagában kábít.
Az emberek emberek, egymás közt miért nem tesznek
rendet?
Különös szerelem, karrierjük csúcsán
élvezték a csendet.
S most itt
az új korong, az "Univerzum Hangjai",
Lám, még nem áldoztak le az együttes napjai!
Bár a zene kopottabb, nem úgy szól, mint régen,
Ugyanaz az érzés, a Földön és az égen,
Mert ugyanolyan irammal nem tudnak haladni,
De még mindig képesek a nagyérdemû elõtt
sikert aratni!
Idõsödõ
popsztároknak tapsolnak a kezek,
Bejárják a világot a basildoni szelek.