Heribert Illig - Gerhard Anwander A kitalált bajor középkor

Módszeresen haladó tanulmány, 2002. Mantis Kiadó, Gräfelfing, Bajorország
Ára 50 euro, 2 kötet, 957 old.

Egy történelmet kutató kolléga könyvét külön öröm az olvasóközönség figyelmébe ajánlani

Nem panaszkodhatunk a 2002-es őszi-télelői könyvszezon történelemmel kapcsolatos termését illetően. Október végén - november elején Heribert Illig Kitalált középkorának magyarországi megjelenése borzolta fel az álmos tunyaságban élők idegeit 300 betoldott középkori év kérdésével. Hétre rá Hunnivári Zoltán a Hungár naptárban teljesen más alapokon, az ókori napfogyatkozások hanyag feljegyzései okán 200 év történelemtől szabadítja meg Európát és a Közel-Keletet. Jómagam A magyar ókor első kötetének megjelenésének idejére - december közepére - ünnepélyesen felszámolom az indoeurópai történetírás hátrahagyott ferdítéseit, amelyek a magyar történelmet is erősen mérgezték eddig.

Soha jobb szezont, ha az elkorhadt történelem eltakarításáról van szó! Soha jobb szezont, ha lehetőség nyílik az eddiginél valószerűbb történelem felvázolására!

Illigtől nem vitatható el a dicsőség, ha a hamis alapokon nyugvó középkori történetírás elleni frontális támadás "felelősét" kutatjuk. Az olyasféle tevékenység megindításához, amihez Illig jó 10 éve fogott, mindig rengeteg adatra, kikezdhetetlen bizonyítékokra van szükség. Magam is felpanaszoltam korábban, hogy amíg pl. a szkíták indoeurópaivá nyilvánításához bőven elég volt 3 teljesen tudománytalan cikk az 1800-as évek közepén, az úgy beleivódott a köztudatba, hogy csak nemzedékek kemény munkájával tudjuk azt felszámolni. Úgy tűnik, adatból és a régihez ragaszkodók számára is felfogható bizonyítékokból van neki bőven.

Hunnivári Zoltán helyteleníti Illigtől, hogy pontosan meg is mondja a hamis kor időtartamát, sőt évszámokkal határolja be azokat. Szerinte ma még nem határozható meg pontosan, mettől meddig tartott a történelmet szennyező csalások kora, de hogy valamennyi biztosan létezik, az kétségtelen. Hunnivári jelentősen túllép Illig hamisítási korszakain, mert más, szintén szent tehénként tisztelt kor maszatos hagyatékába gázol bele. Hunnivári azt a nézetet képviseli, hogy Tacitus művei a XV. századi humanista, Poggio Bracciolini kezén keletkeztek, de Jordanes sem írt semmit, - mivelhogy nem is létezett - mert az V. Miklós pápa környezetében élők írták meg a Getica-t szintén humanista szellemben. Sőt, Vatikán antik könyvtárát is Miklós pápa idején alapították volna, így ebből az időből származna a temérdek antik leírás tetemes része. Most kezd kicsit sok lenni a baj. Aki eddig Tacitusra, Jordanesre és még másokra is hivatkozott, elgondolkodhat, megbízható forrásra hivatkozott-e? Aki ezt tette, birka módjára bement az erdőbe? Édes Istenem, tavaly kétszer hivatkoztam Liviusra, mi lesz most velem - kiáltanak fel a történészek világszerte. Ennyire tudatlan lennék, hogy ilyen nemlétezőktől is idéztem valamit?

Nem, emiatt talán nem kell bűntudattal megterhelnie magát a becsületes kutatónak, hiszen ép ésszel eddig senki sem számíthatott tömeges hamisításokra a történelemben. Eddig.

Akárhogy is van, ennyi merész és az avítt, hazugnak bizonyuló történetírást alapjaiban támadó könyv létrejötte nem véletlen. Most kezd a szemünk kinyílni a ránk zúduló adathalmaz láttán.

Jó időre el kell felejtenünk a jóságos vagy másféle királyokat, királynékat, leszármazóikat, hiszen ők csak a feljegyzések meséiben fordulnak elő. El kell felejtenünk a romantikussá alakítható helyzeteket, netán drámai összecsapásokat is. A mesének vége, hála a hamisítóknak. Akit bárki dicsér, eleve gyanús. Aki él, mindenki gyanús. Aki élt, az is vigyázzon, mert róla is kiderülhet még valami. A hazudozók ténykedésének hullámai megkeseríthetik hátralévő életünket.

Ezért a történelmet kutatók mostantól a "föld alá" költöznek. Bányásznak álcázzák magukat és a sötétben bányászókhoz hasonlóan irdatlan adathalmazokat fognak vallatóra. Ha helyneveket, akkor azt, ha okiratokat, akkor azt, ha templomok különféle építési tulajdonságait, akkor azt, ha korábbi nyelvészeti elgondolásokat, akkor azokat, ha kelta kurgánokat, akkor azokat, ha korábbi követhetetlen ún. bizonyításokat, akkor azokat.

Nagyjából így állunk most, a hamisítások következtében lenullázott történelmi forrásaink között. Heribert Illig, Hunnivári Zoltán és jómagam erre már korábban rájöttünk. Illiget ismerjük. Hunnivári a pesti csillagászok segítségével szikár oldalak tucatjain számolja a napfogyatkozások idejét percre pontosan, magam most éppen a zalai régészeti lelőhelyek és a zalai Tamana helynevek közötti korrelációs vagy statisztikailag megalapozott viszony meghatározásával vagyok lefoglalva jó ideje. Akaratomtól függetlenül is matematikai módszerekkel igyekszem valami használható adatot kihámozni a múltból, mert másra nem számíthatok. Derék hamisítóink ténykedése miatt örökre elveszítettük a jó királyfiakról és királyleányokról szóló meséket, a lelkesítő győzelmeket és a felemelő szellemű vezéreket. Valami megváltozott bizonyosan. A jó ezer évvel ezelőtt elásott aknák most robbannak fel történettudományunkban. Ennek következtében megcsappan a hit, a történetírásba vetett hit az emberekben.

Most veszem észre, hogy Illig bajor könyvéről akarok írni. Azt is teszem. Igen, Illig valóban egy statisztikussal írta meg új könyvét. 2200 okiratban említett helységet és lelőhelyet, több száz létező és kitalált kolostort, 32.000 kelta sírhalmot, számolatlan templomot fog vallatóra. Illig és Anwander szenvtelenül adatbázisokat készít belőlük, oszt és szoroz, átlagol, derivál, ábrázol diagramban, ábrázol térképen és a munkára fogott temérdek adat "dalolni" kezd. Kiderül, hogy a 2200 lelőhelyből csak 88-ban találtak bármit is. A többi merő kitalálás, és ez bizony 96 %-os hazugsági arány. A szerzők maguk is elámulnak a rettentő eredményen. A Bajorország területén kiásott 5409 régészeti leletből 18-at tartanak Meroving és koraközépkori anyagnak. Az arány 0,3 %, a nullával egyenlő. A tétel bizonyítást nyert, Bajorország történetét (is) újra kell írni.

Mi meg csak csodálkozunk közben, hogy Bajorország területén 32000 kelta sírhalmot tartanak nyilván - ó, magyar régészet! - rengeteg VI-IX. századi írásművet - ó, kedves égető Hunfalvi gazemberünk a Magyar Tudományos Akadémián, akinek a nevét még ma is iskola viseli a hálás Magyarországon(!) - és persze Zalaváron újra felállítottuk az ott soha nem járt Cirill és Metód bronzszobrát, mint az ortodox történelmi mazochizmus és öngyalázás élő emlékművét! - ó, magyar közerkölcs!

Kínnal és keservvel, de e rettenetes adathalmaz a karmesterek tántoríthatatlansága folytán először kipréseli magából a normál A-t, majd csikorogva ugyan, de a zenekar többi része is megszólal. Előbb a tercet, majd a kvintet és végül a fülünk (szemünk, agyunk) számára is fogyasztható akkordokat csal elő a zenekarból. Végül megszólal a teljes zenekar és tudatja velünk: volt itt megzenésíthető gondolat a száraz avarban mégis. De hát mitől is szól ez a nóta? Engedje meg a történelem iránt érdeklődő közönség, hogy Illig karmester e rövid méltatás után egy szemelvényben is megszólalhasson. Remélhetően lesz kiadó, amely Magyarországon is gondjaiba veszi e rendkívül tanulságos kötetet.

Bár a főoltárok szekrénydarabjainak maradványait szinte minden templomban megtalálták, eredetük összefüggéseit sohasem kutatták. Oltárszekrény (230.oldal)

Fonatdíszes oszlopfők olyan helyeken maradtak fenn, ahol a teherhordó oszlopokat nehéz kicserélni. Ilyesmi csak a kisméretű oltártetők esetében valósítható meg könnyen, mint Molzbichlben. Ismerünk olyan templomokat is fonatdíszes oszlopokkal, mint a zürichi székesegyház vagy a montefiasconei Szent Flaviano templom (mindkettő a 12/13. századra keltezve).

Utóbbitól nem messze van a Szent Krisztina Bolsenában a hasonnevű tó partján. E "csodák temploma" sok építési korszak ötvözetét mutatja, ókeresztény katakombát, 'langobard' cibóriumot [ I. ], román templomhajót, reneszánsz homlokzatot és kortárs majolikaoltárt egészen a barokk és klasszicista toldásokig bezárólag. Ily rengeteg szépítési igyekezet láttán csodálkoznunk kell a román középhajó gyalázatos állapotán. Oszlopfejezeteit szinte kivétel nélkül leverték. Levert oszlopfejezet (237.oldal)

Csak az alapos szemlélő fedezi fel az egykori fonatdíszek nyomait, (vö. Kutzli 114. f.) [ II. ] a szerzők saját megfigyelésükkel ezt alá is támasztják. (Ehhez hasonlót a Dachau melletti Petersbergben és a freisingi kriptában láthatunk.)

Ismeretlen hatalom és erő brutális tombolása a fonatdísz ellen. Kutzli ismer egy lehetséges választ: e barbár tett eredménye volt

"a kereszténység különös kisugárzásával való sorsszerű találkozásnak, amely erejét a római egyház ellen használta fel", nevezetesen a keleti kereszténységgel (ariánus). Itt mutatkozott meg a késői XI. században az eretnekség, ahol az Atya és a Fiú lényegileg nem egyek, hanem Jézust kizárólag emberként tekintik.

A langobardok köztudottan ariánusok voltak éppúgy, mint a többi germán törzs is, kivéve a frankokat. Az északabbra települt germánoknak megvolt a saját "állatstílusuk", amelynek szövevénye, fonata megnyújtott állatokból áll, amelyek a fejek és mancsok minden összecsomózódása ellenére jól felismerhető maradnak. A délről érkező fonatdísz annak az eretnekségnek a kifejeződése lenne, hogy Jézusban nem Istent, hanem embert akart látni.

No de a keleti kereszténység (ariánizmus) akkoriban nem volt még régóta kiirtott, vagy nem halt ki? Az elterjedt tanítás szerint az fennállt

Csak a langobard uralkodóház esetében szól tudósítás hosszabb átmenetről, amely a bajor uralkodóházzal rokoni szövetségben volt. A langobard uralkodóház a VI. század végén találkozik az ír kereszténységgel: először az Agilolfing Thoedelindéről kapunk hírt, akit Agilulf (591-616) herceg vesz feleségül, majd Iren Columbanról. Ő 613-tól szándékozik a langobardokat a keleti kereszténységtől eltávolítani, megalapítja az Appeninekben Genova és Piacenza között a Bobbio kolostort, eképpen kihangsúlyozva az akkoriban birodalomszerte elterjedt római befolyást is. A hagyományos nézet szerint először Liutprand (712-744) nyilvánítja magát a langobardok "katolikus népe katolikus királyának".

A 614/911 közötti időugrás kényszerűen eléri a Columban által ellenzett keleti keresztény hitet a X. századig, amely ezután részévé válik azon eretnekmozgalmaknak, amelyek hordozói lesznek a későókori manicheista követőktől, a balkáni bogumiloktól az észak-olaszországi lombardokon keresztül a dél-francia albigensekig és katharokig (a "tiszták") bezárólag, akiket 1220 és 1229 között szabályos keresztes háborúban a legkegyetlenebb módon vertek le. 1244-ben utolsó erősségük, Montségur is elveszik; az eretnekség azonban még további bő évszázadig kitartott. A legeslegutolsó "tisztát" 1412-ben a Torinó melletti Chietiben égették el.

Az ókori és a középkori manicheista áramlatok közötti kapcsolat eddig összekötő kapocs híján, a 300 kérdéses év miatt nem volt megérthető, amint Borst [ III. ] teljes joggal hangsúlyozza. Ha a kitalált középkor kiesik a szokványos történelemből, az állítólag két egymástól függetlenül létező mozgalom egyetlen, egymással azonossá alakul - ez mindazon kutatók számára nem remélt megerősítést ad, akik a történelemben tátongó lyuk miatt sem hagyták magukat zavartatni, vagy tájékozatlanságuk miatt mindebből semmit sem vettek észre.

Mindezen eretnekmozgalmak eddig szinte kizárólag írott források alapján voltak nyomon követhetőek. Így aztán sem a bogumil, sem az újmanicheista templomokat, de még a kevés ariánus templomépítményt sem tudják az ortodoxok megkülönböztetni, amint azt Ravenna templomai és keresztelőkápolnái ékesen bizonyítják. Most kezdődtek vizsgálatok, amelyek következtében az Alpok környékén még 600 táján kimutatható az ariánus kereszténység. [ IV. ] Ám a bizonyíték csak azon nyugodott, hogy egy helyen lévő két templomot, mint két különböző vallás ismérveként értékelték. Ezzel Volker Bierbauer jó érvekkel szállt szembe. Eképpen hiányoznak a bizonyítékok ariánus templomok létezéséről az Alpok környékén és a rétiai [ V. ] Bajorországban.

E rövid szemelvénnyel máris benne vagyunk a középkori kérdések kérdésének kellős közepén. Árpádi népünk is a keleti kereszténységet követte, és most láthatjuk, hogy nemcsak Magyarország ellen folyt évszázados népirtás a hit zászlaja alatt. Amit Illig felhoz, annak kapcsán tudnunk kellene megválaszolni bennünket érdeklő kérdéseket a saját házunk tájáról.

Ki verte szét a fonatdíszes oszlopfőket? Mert ha olyan templomok álltak Európa-szerte, ahol ősi jelképeket ábrázoltak a templomokban, akkor az korábbi volt a katolicizmusnál. Vagyis ariánus. Ők miért verték volna szét a sajátjukat? Idézek Badiny Jós Ferenctől rövid részletet:

Az Edessa-i Krónika leírja, hogy amikor (395) a Római Birodalom kettészakadt úgy, hogy a nyugati fél székvárosa Ravenna lett és a keleti Birodalomé Bizánc lett - a hunok azonnal megszállták a Kelet-római Birodalom nyugat felé eső határait és nem engedték be a római vallás papjait. Megszállták Antiochiát, Szíriát, Mezopotámiát, Cappadociát és Armeniát. Ez a krónika „villámháborúnak” nevezi a hunoknak ezt a hadműveletét.

Miután a hunok Jézus-hitű keresztyének voltak és a Hun Birodalomban már a Kr. u. 326-ig létező Pártos Birodalomból küldött keresztyén (manicheus) hittérítők püspökségeket is szerveztek, a keresztyén hunok voltak a Péter apostol által - a Pártos Birodalomban - Babilónia vallási központtal rendelkező ún. Keleti Keresztyén Egyház védelmezői. (A Pártos Birodalom megszűnésével Antiochia lett a központ, majd Bizánc.)

Miért kellett a Keleti Keresztyén Egyházat a Nyugatitól védelmezni? A Kelet-római Birodalom azért szakadt el a Nyugat-rómaitól, mert megint kiújultak a vallási nézeteltérések. Rómában Szent Pál által alapított katolicizmus vert gyökeret, mely a zsidók thorájára (thora alatt a keresztyén Ó-szövetség értendő) alapította a hitet és annak folytatásaként Messiásnak, azaz politikai szabadítóként ismerte fel a názáreti Jézust. A Péter apostol által alapított Keleti Keresztyén Egyház pedig kizárólag a Jézus által tanított evangéliumokat ismerte el és mentes volt minden judaiságtól. Ez a hit terjedt el egész Ázsiában a hunok között és még a dákok is e vallás szerint követték Jézust.

Kr.u. 399-ben Szent Jeromos így ír levelében: „A hunok zsoltárokat énekelnek és Szittyaország hidegét a hit melege tölti be”.

Orosius pedig Kr.u. 418-ban arról emlékezik meg, hogy „Hunok töltik meg a nyugati és keleti templomokat”.

... A régi írók megnevezik azokat a keleti népeket is, akiknek keresztyén templomaik voltak már ebben az időben, így: szkíták, masszagéták, sarmaták, tibáriak, káspiak, indiaiak, gellónok, etiópok, perzsiaiak és baktriaiak. (Raeder J.: Theodoreti Graecorum affectionum curatio. Leipzig, 1914.)

... A különbség a Szent Páli doktrínák és (a keleti) Ario püspök, később Nestor pátriárka nevével fémjelzett keresztyénség tanítása között Jézus személyében van. Szent Pál azt állítja, hogy a „Fiú azonos az Atyával” (homo-usio) és Ario azt mondja: „nem azonos vele, hanem hozzá hasonló”. (homo -i- usio.)

A római vallást az „ariánus” keleti keresztyének „ortodoxiá”-nak nevezték. A római katolicizmus viszont csak „eretnek” névvel utasította vissza a keleti keresztyén hitet és tűzzel-vassal pusztított mindent, ami a keleti keresztyén vallásból megmaradt. Az egyetlen emlék a keleti keresztyén vallásból ma a „vasárnap” ünneplése.

Ugyanis az „ariánus” keleti keresztyénség az „ortodoxia” által - abban az időben - szentesített „szombat tiszteletét nem követte, mert az a zsidó „sabbath” hagyomány folytatása volt, hanem a hétnek a „hetedik” napjául a „legyőzhetetlen Nap” (Sol invictus) ünneplését vezette be. Ezért maradt meg pl. az angol nyelvben a „Sun-day” a mai napig. A Szent Istváni térítés azonban nem engedte a „Napisten Napját” így nevezni, hanem „vásárokat” rendeztek ezen a napon és így maradt máig is a heti, keresztyén ünnepként - magyarul - a „vásár-nap”.

A magyarországi katolicizmus kénytelen volt még ünneprendjébe beiktatni a keleti keresztyénség Boldogasszony tiszteletét, aholis a Nagy-Boldog-Asszony (régen Bau-Dug-Asan) mellett még a „hét” leányának ünnepléseit is meg kellett tartania az egyháznak.

...A magyar néphagyományban annyira meg volt gyökeresedve, hogy a „pogány” - nak nevezett nép nem volt hajlandó elszakadni ettől a „Szűzanya” tisztelettől, amiben Mária - Jézus Édesanyja - a legfiatalabb lánya volt a Nagy-Boldogasszonynak”. Őt tisztelte a Nép „Kisasszonynak”, vagy Kis-Boldogasszonynak és ünnepét ma is tartjuk szeptember 8-án.

Boldogasszonyunkat a népművészet a tulipán virággal jelképezte és a hímzéseken, faragásokon - szent kegyelettel - az ősi hit titkaként, e hagyatékot a mai napig megőrizte.

De hogyan és miként lehetett az a nép „pogány”, - a jelző alatt nem azt kell érteni, hogy „istentelen”, hanem azt, hogy nem római katolikus - amelyik tisztelte a Boldogasszonyban az életet adó Isten-Anyát...? A nép lelkét betöltő hiedelmet ma „mitológiának” nevezik ugyan, de régen ez maga a „vallás” volt.

Illig talán minderről nem hallott még, de ha nem is neki, de valaki(k)nek e kérdést előbb utóbb körbe kell járnia a tisztánlátás érdekében. A kieső 300 év mindenesetre közelebb hozza a folyamatosság felismerésének lehetőségét.

Kell-e gondolnunk azt, hogy a fonatdísz ábrázolása délről jött, ha egyszer az őstelepes kelta nép sajátja (is) volt? Magam ezt inkább a ragozók műveltségéhez kötném.

Amit a mellékelt rajzokon látni lehet, az mind kelta eredetű motívum. Ugyanazt látni a szkíta, hun, avar ún. állatstílus hátrahagyott darabjain, de ugyanez ezer évvel korábbról Etrúria tulajdona, még korábbról Urartuban is hasonló szellemiségű darabok kerülnek elő. Mi magyarok ezt, - a saját - állatstílusunkat jól ismerjük az övcsatokról, aranytárgyakról a Kárpát-medencei régészet jóvoltából. Aki itt bármit átvehetett, az nem az európai kelta őslakosság volt, hanem a germánok és más népek.

Felső-Bajorország nyilvántartott 32000 kelta kurgánja talán éppen azt mutatja nekünk, hogy az a bizonyos összeolvadás vagy etnogenezis ott sem úgy zajlott le, ahogy azt errefelé is tanítják, azazhogy nem tanítják. Hiányzik tehát a bajor összeolvadás története.

Kelta állatstílus - germán csat (257.oldal)

Jó kérdés a germán ügy is. Ma már erős kétségeink vannak a germánok germánságával kapcsolatban is. Az időrendben szinte biztosan. A Rajna körül van olyan vidék, ahol jó német barátaink otthon a családban beszélgetve nem használják a nemeket. Illene kutatni ennek az okát.

Ha minden germán törzs a keleti kereszténységet követi - márpedig Illig ezt mondja, - akkor itt eddig rosszul voltunk tájékoztatva. Minden germán nem lehetett ariánus, vagy nem volt germán, hanem kelta! Nézzünk csak egy kicsit a dolog után, magamat idézem A magyar ókorból:

Cézár éppen akkor ért tartományába, amikor a helvétek zord hazájukat a termékeny Galliával akarták felcserélni. Cézár természetesen nem tűrhette a versenytársakat, hanem Bibracte (ma Autun) táján legyőzte őket, és régi hazájukba való visszatérésre kényszerítette.[1] Gallia hatalmas teste Cézár megjelenésére összerándult, de nem egyformán. Aki közel esett hozzá, az előbb-utóbb együttműködésre kényszerült és az árulás szelleme is a levegőben lógott mellette. A kissé távolabbiak, leginkább a középtájon élők, Gallia Lugdunensis - a Hosszúhajú Gallia - kelta népei voltak a rómaiakkal szembeni ellenállás hordozói. Ők már nem féltek úgy, mint a megalkuvásokra kényszerülő déli törzsek. Az északi Gallia és Belgium keltáit valójában alig érintette a római fenyegetés kezdetben, de ők 57-55 között már megismerkedtek Cézárral. Igazából a későbbi harcok során jöttek rá, hogy nem maradhatnak ki a háborúságból, amikor Cézár lecsapott a germánokra is. Ezek ugyanis a Rajna mentén már meglehetős nyomás alatt tartották a kelta törzsek területeit. Jól jött nekik egy kis megkönnyebbülés a germánok visszaszorításában, de mindez csak délibáb volt. Valójában Cézár nem tudta, hogy a Rajnán átkelve sem ért el semmit a germánok ellen. Bár nagy győzelemként könyvelte el rajnai hídfőfoglalását, ez a tette inkább csak erőfitogtató színjátéknak tűnik azok után, hogy visszafordult. Sőt, második rajnai átkelésével Andernachnál újra csak a szellemekkel találkozott, élő germánnal viszont nem. Lecsapott-e hát Cézár Germániára egyáltalán? Vagy inkább csak a római propaganda akarja velünk elhitetni a nagy győzelmeket? A belgiumi és németalföldi kelták számára csak a habozás maradt: mire is szolgál a rövid fellélegzés? Miután látták, hogy Cézártól nem számíthatnak ősi germán ellenfeleik felszámolására, kezdtek megbarátkozni a galliai nagy szövetségben elfoglalt helyükkel. Ez a megbarátkozás nagyon lassan ment és keserű csalódások árán alakult ki. Andernach fiaskója az eburonesek tragédiájába torkollott. Mindenesetre igen különös a Rajnán túliak harcmodora, amellyel Cézárt fogadták. Egyszerűen kiürítették a veszélyeztetett területet. Ehhez hasonlót láttunk már máshol is korábban a pártosok (Mezopotámia kiürítése Crassus, Antonius, Septimius Severus és Hadrianus ellen négy alkalommal), szkíták (Idanthürszosz Dárius ellen), avarok (a nyugati területeket az Ennstől Nagy Károly ellen), magyarok (több alkalommal is a németek ellen) történelmében. A germánoknál viszont nem tekinthetjük jellemző hadviselési módnak a területek kiürítését, hiszen ők támadó jellegű háborúkat vívtak földrajzi terjeszkedéseik során. Emiatt alapos fenntartásokkal fogadhatjuk a Rajnán túliak germánságáról szóló híradásokat, de legalábbis kevert (kelta-germán) népességgel állhatunk szemben. Hadi viselkedésük magyaros kelta jellemre utal. Valójában nem csodálkozhatunk e jelenségen, hisz a germánok Kr. e. II. századi partraszállása óta alig másfélszáz év telt el. Az őshonos keletiek (kelták) felszámolódását nem tételezhetjük fel ilyen rövid idő alatt a germánok harcias fellépése ellenére sem, mert éppen a fentiek miatt erre most már alapos okunk van. A területi önfeladás elgondolása tipikusan ragozó nyelvű népek védőtevékenysége, egészen különös észjárást igényel. Feltételezi ugyanis, hogy a védők valamilyen oknál fogva nem szándékoznak harcolni. Nem azért, mert félnek, hanem ahogy a szkíta Idanthürszosz mondta Dáriusnak, nincs miért. Feltételezhetjük a szkíta példa nyomán, hogy a többi magyari nép is így gondolta, de az avarok és a magyarok később már megmérgezték a kutakat, felégették saját országukat csak azért, hogy a támadókat lehetetlenné tegyék. Ez egyrészt elképesztő áldozat, másrészt mint őshonos birtokos biztosan tudja, képes a maga okozta tudatos károk eltüntetésére és a vész elmúltával újra élővé képes varázsolni a környéket. Erre csak a valódi, őshonos tulajdonos távlatos előrelátása alkalmas, egy hódító, nyers típusú néptől ilyen előrelátás nem várható el. Emiatt a ma még Germániához tartozónak tekintett országrészről szóló tudósítás arra mutat, hogy ott nem igazi germánok éltek.

(Most csak halkan mondom el, de van olyan szokatlan nézet is, hogy a germán szót magát is Firenzében találták ki a humanista hamisítók.)

Mikor és ki által tettek szert a germán népek a keleti kereszténységben fogant hitükre? Eddig egyetlen kósza utalásunk volt a hunokkal érintkező ostrogótok hitéről. Ha szinte az egész földrész ariánus az V-VI. században, akkor valamit megint nem tanítottak meg nekünk Európa történetéről. Róma bukása és az 500-as évek között alig van idő ariánussá válni! Ehhez még a kitalált középkorra sincs szükség! Kellett lennie egy hatalmi központnak, ahol ezt erősen támogatták. Hol volt ez? A Kárpát-medencében netán? Vagy Bizánc állna a háttérben, hisz Ravennában templomokat épít, seregnyi keleti szimbólum sorakozik ott a fennmaradt mozaikokon!? Netán a kelet felől áradó lovasnépek lennének a megoldás kulcsai?

Most valóban kényszerítő feltenni még egy kérdést: valóban megbukott-e a Római birodalom? Ha Bizánc templomokat épít Itáliában, ha az egész földrész - a frankok kivételével - ariánus, akkor csak Róma és a frankok jöhetnek komolyabban számításba a katolizáció végrehajtóiként.

Mi volt az a hatalom a VI. században, amely láthatatlanul katolizálja a földrészt? Mi úgy tudjuk, hogy a földrész ebben az időben ájultan fekszik a sötétség századaiban. Kinek lehetett elegendő hatalma a változtatások megkezdéséhez és véghezviteléhez? Talán csak nem Rómában ébredt fel valaki? Ha viszont a germánok ariánusok voltak, ők rontottak volna saját magukra, hogy új vallást terjesszenek? Ez nem valószínű. Theoderik kora ez, az Odoaker utáni 70 év.

Illő lenne tisztázni a langobard kérdést is. Megvizsgálta-e már valaki, hogy mit hoztak magukkal a Kárpát-medencébe és mit vittek magukkal Lombardiába. Megírta-e már valaki a langobard etnogenezist, amiből sok mindent megtudhatnánk?

Most elégedjünk meg azzal, hogy nem kerek a történet. De hát éppen amiatt kutatunk, hogy az új kérdéseinkre is választ kaphassunk.

Illig pár oldalas szemelvénye tucatnyi elrendezetlen kérdést vet fel. Ma még az elején vagyunk annak a kutatási munkának, amelyben kérdéseket kell feltennünk. Enélkül válaszokat sem kaphatunk.

Kérem kutatóinkat, hogy jelentkezzenek be egy-egy kutatási téma gondozására irányuló szándékukkal drótposta címemen, és/vagy a szőttesen közzétehető írásaikat, cikkeiket juttassák el a zsolt.mesterhazy@kitalaltkozepkor.hu címre.

[ I. ] Kő- vagy márványmennyezet a román stílusú templomok főoltára felett. Szép példáit láthatjuk itthon a pécsi bazilikában és Pannonhalmán. Illig kezdettől ilyenekről beszél. MZs.

[ II. ] Kutzli, Rudolf (1974): Langobardische Kunst. Die Sprache der Flechtbänder, Stuttgart.

[ III. ] Borst, Arno (1991): Die Katharer, Freiburg (¹ 1953)

[ IV. ] Glaser, Franz (1997): Frühes Christentum im Alpenraum, Darmstadt.

[ V. ] Az ókori Rétia a svájci-osztrák alpi hegyvidéket jelölte. Tevékeny részt vállaltak az etruszk összeolvadásban (etnogenezisben). MZs.