Húzzuk le a függönyt minden nyitott kérdésre? Így búcsúzott a szerző a Gegenwart 28. számában közölt cikkében, de a közönség ilyen egyszerűen nem hagyta magát lerázni. A szerkesztőség egy zsákravaló kérdést és kétséget kifejező kritikát kapott. A felmerülő kérdés leggyakrabban arra irányult, hogy egy hozzávetőleg 300 évvel megrövidített európai középkort miképpen visel el más országok és népek időszámítása.

Mielőtt körös-körül egyensúlyba hoznánk a dolgot, megismételjük újra elméletünket: a történettudomány a koraközépkor néhány évszázadát a sötét jelzővel illeti. Ezzel nem erkölcsi romlásról akarunk beszélni, hanem arról a tényről, hogy e századokról nyugtalanítóan kevés ismerettel rendelkezünk. Sem megfogható hagyaték nincs olyan mennyiségben, amint azt okkal-joggal elvárhatnánk, sem létező és kiterjedt korabeli források és híradások nem állnak rendelkezésre. E kevés forrás is unos-untig gyakran egyáltalán nem ebből az időből való, hanem csak sokkal később írták meg őket. Habár a történészek két évszázad óta kísérlik meg e sötétséget felszámolni, további nagy területek maradtak félhomályban.

A szerző feloldja ezt a dilemmát és a sok gyötrő ellentmondást azzal a provokatív feltételezésével, hogy egy teljes korszak – nevezetesen a 614-től 911-ig terjedő idő – sohasem történt meg. E kitalált időt csak később tolták valós időtartományba, miáltal kényszerűen semmilyen valós hagyatékot nem hagyhatott maga után. Mindazonáltal, mégha valós tényeket is írtak, ezeket más korokból vegyítették össze és ezt azoknak is kell visszaadni. Ez példaszerűen a koraközépkor legnevezetesebb épületének, az aacheni Pfalzkapelle (Palotakápolna) esetében mutatkozott meg: a kápolna a számtalan nem a korba illő építészeti részlet miatt többé nem nevezhető 8. századi eredetűnek, és már sohasem olyannak, amelyet Nagy Károly építtethetett volna. E három kitalált évszázad történelmi szereplői vagy későbbi kitalálások, vagy ebbe az időbe helyezték át őket, amint arra példáink is vannak: a korai tanító Duns Scotus Eriugena műveiben vagy a szintén igen korai történetíró Beda Venerabilistól, akikkel rövidesen foglalkozunk is. Nos, így valósulhatott meg e három évszázadot eltéríteni vagy eltüntetni szolgáló igyekezet – erre éppen Hans-Ulrich Niemitz, Uwe Topper és Manfred Zeller segítségével sikerült rámutatni, - amikor az órát 615 előttről 910 utánra állították át.

Ismeretes, hogy VII. Konstantin császár és a III. Ottó császár – II. Szilveszter pápa páros előharcosnak bizonyult e téren, mivelhogy mindketten (hárman: megjegyzés a fordítótól) intézkedésre alkalmas helyen voltak nemcsak az óra 300 éves előreállításához, de az így frissen keletkezett űrnek a saját kívánalmaik szerinti kitöltéséhez is. Ezért Nagy Károly biztosan III. Ottó teremtménye (kreatúrája), aki hibátlan elődre vágyott. A császárok és pápák közti súrlódások a XI-XIII. században – invesztitúraharc jelszó alatt – oda vezettek, hogy ezeket a madárijesztőket mind csodásabb színekre mázolták, hogy aztán Rőtszakállú Frigyes a szentektől övezve lovagolhasson be végül (a dicsőségbe és Vatikánba).

Egy hézagpótló császár, egy másik hézagszaggató császár – mindez nem légüres térben történt, hanem egy olyan Európában, amely egyáltalán nem számított elszigeteltnek a régi világon belül. Mindez – megszokott módon – a szomszédokkal vívott háborúkhoz vezetett, mindenekelőtt az arabokkal, valamint Európa kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn az afgán Hindukusig, amelynek lapislazuli kövei ír kéziratokról színükkel világítanak. Mivel délen és keleten is folyt időszámítás, ezért itt lehetőséget kell találjunk a kitalált idő azonosítására vagy éppen elvetésére. Mielőtt az ottani időszámításokat megvizsgálnánk, világítsuk meg a minden bizodalmunkat bíró keresztény időszámítást.

Időszámítás „Jézus születése után”

A kérdésre, hogy mikor kezdték használni, könnyebb példát hozni, mint válaszolni. Egy Dionysius Exiguus nevű szerzetes 525-ben a húsvéti ünnepek keltezésekor használta először a „Jézus születése után” kifejezést, - mivel valószínűleg zavarta őt az egyénként akkoriban szokásos Diocletianus-kor (vagy Mártír-kor) időszámítása, - amellyel egy Krisztus-követő megadhatta volna a tiszteletet. A viszonyítási pont változása saját évszázadában senkire sem volt hatással. Senki sem használta az általa említett új Korszakot, mint egy új időszámítás kezdetét.

Beda Venerabilis angol bencés (kb. 672-735) használta először e keltezési módot az angol egyháztörténetben, és szintén először használta Jézus születése előtti események leírására is, habár akkor 731-et írtak – mindezt 200 évvel később. A karoling krónikások és nótáriusok hozzá igazodtak, így a VIII. és IX. századi oklevelekben gyakran Krisztus utáni keltezésekbe botlunk. A X. században a vágy jelentősen alábbhagyott, hogy aztán az évezredforduló táján, majd főképpen utána egész Európában elterjedjen. Eddig terjed mai tudásunk.

Robert R. Newton csillagász 1972-ben felfedezte, hogy Beda műveiben használta a nulla fogalmát. Beda maga a nulla használatát nem találta különösnek, hisz maga írja, hogy e különleges szám és fogalom ismeretét feltételezhette olvasóinál. Az indiai nulla fogalma azonban csak a XI. század végén vagy a XII. század elején került Európába a maori-mór Spanyolországon keresztül, hogy 1203-ban a Fibonacci számként a tankönyvekben is megjelenhessen. Mindez azt jelentené, hogy Beda és olvasói a többi európaihoz képest 400 vagy még több évvel előbbre jártak?

Az irányadó történetírás Newton felvetését nem tudta megválaszolni az elmúlt 30 évben. Feltevésem tehát helyes, Beda nem élhetett a VII-VIII. században, mivel ez az idő nem történt meg. Emiatt Bedának egy olyan másik, valós korban kellett élnie, amely tudásának megfelelő. A nulla fogalmának használata a XII. századot követeli meg. Mindehhez jól illeszkedik Olaf Petersen értékelése Bedáról: „a latin nyelven író világban a XIII. századot megelőzően semmilyen összehasonlítható értékeket mutató tudományos mű nem jelent meg.” Így minden okunk megvan annak ésszerű feltételezésére, hogy a Beda neve alatt közzétett iratok valójában a XII. századból származnak.

Így aztán a „Krisztus utáni” keltezésű „karoling” okleveleket nem Beda keltezései által manipuláltnak kell tekintsük, hanem okkal-joggal csak az 1000 utáni időkből, amikor e keltezések már elterjedtek.

Mindezzel egy amúgy nem könnyen érthető előzmény magyarázatát kapjuk meg. Aki feltevéseimet vizsgálja, fel kell tegye a kérdést: hogyan tudta III. Otto 300 évvel előreállítani az időt anélkül, hogy történelemhamisítását bárki leleplezte volna? Amikor Otto a viszonyítási pont előbbre keltezésével a kort is megváltoztatta, e korszakváltás – a szó kettős értelmében – csak kiválasztottak számára volt felismerhető. (! kiemelés tőlem – a ford.) Ezek mindannyian az egyház szellemiségében voltak megtalálhatóak az írástudók kiváltságát bírva, ezáltal az átkeltezés tényleges közreműködőinek kellett lenniük.

Ez az elfogadás további kérdést old meg. Még ma sem értenek egyet a történészek abban, hogy az évezredváltáshoz közeledve ez a kereszténység számára a vad tömeghisztéria vagy egy amúgy közömbös esemény lehetőségét kínálta volna? Hosszú időn keresztül képzelődtek egy pánikba ejtett emberiségről, világvégéről a pokol tornácáról félelemtől kitágult villódzó szemek kíséretében. [ I. ] Habár Jose Ortega y Basset már 1904-ben rámutatott arra, hogy: az 1000. év körüli legendák teljesen hamisak, - de jellemző módon tanulmánya csak 1992-ben jelent meg nyomtatásban. Majd minden történész számára természetes dolognak tűnik, hogy a kerek évszámok hisztérikus reagálásokat váltanak ki ahelyett, hogy józanul kezelnék a helyzetet.

Immár feltételezhetjük, hogy a Krisztus-központúan gondolkodó III. Ottó beharangozta az üdvtörténetileg jelentős második évezredet, amelyben Krisztus születésére hivatkozott. Ezt őelőtte csak egy nyomorúságos (=exiguus) Dionysios tette meg. Így viszont a népnek egyáltalán nem volt lehetősége az évezredváltástól félnie. A félelem csak azután fészkelte be magát, amikor – váratlanul végítéleti terepre helyezve – apokaliptikus történésektől, az Antikrisztus fellépésétől és az Utolsó Ítélettől kellett félnie. Így jelentek meg az évezredváltás után a hisztérikus mozgalmak, tévtanok és eretneküldözések.

III. Ottó tehát a korszakváltáson keresztül előnyhöz jutott azáltal, hogy az órát 703-ról 1000-re állította át. Még jobb lehetőséghez jutott azáltal, hogy a 297 éves ugrást nem saját jelenébe, hanem korábbra, éppen a nagypapa, I. Ottó korába vitte. Ezzel létrehozta az utolsó hibátlan folyamatosságú 90 évet is, amely írásos adatok híján az életben lévők számára nem azonosítható kort jelentett és ezért emlékezniük sem lehetett. Az így keletkezett időt kitöltendő a VII. és X. század között keletkezett okiratokat át kellett keltezni. Ez az előzmény régóta ismert, de nem értették meg. Nagyon sok X. századi okirat később megváltoztatott keltezést mutat. Ezek között olyan durva hibák is előfordulnak, hogy az okiratok szakértői azon csodálkoznak, miképpen felejthették el a császári írnokok, melyik évben is írtak? Számtalan okirat későbbi átkeltezése miatt e hibák további napvilágra kerülését várjuk.

A bizánci világkorszak

Ha más kortárs időszámítási rendszerek felé közelítünk, nagyon hasonló kísérőjelenségekbe ütközünk. Így Európa másik, még hatalmasabb uralkodóháza a sötét századokban változtatta meg időszámítását. Miután a fővárost Rómából a Boszporuszhoz telepítették, előbb vagy utóbb fel kellett merülnie a kívánságnak, hogy az időszámítást nem Róma alapításához keltezték (-753) volna, egy semmiképpen sem ősi módszer szerint, hanem a Varro által bevezetett cézári naptárreformhoz. A Róma alapítására való hivatkozás Bizánc részéről való túlhaladása azzal vált lehetségessé, hogy olyan messzire mentek vissza, amennyire csak lehetséges, leginkább tehát rögtön a világ teremtéséig.

Éppen így történt és olyan jelenségek léptek fel, amelyek számunkra már kézzelfoghatóak. Miután Panodoros, majd Anianos Kr. e. 412-ben az alexandriai világkorszak-számítást feltalálták, abban benne foglalták, hogy a világ teremtése körülbelül 5900-ra nyúlik vissza. Az új kor kezdőnapjaként – átszámítva - 5493 március 25-ét választották. Panodoros kortársai ezen nem változtatták, így az alexandriai világkorszak a bizánci történetíróknál a VII. században gyakori használatba került. E Ginzeltől származó felvilágosításnak megvannak a gyengéi is: semmilyen bizánci történetírót a VII. századból nem ismerünk. Viszont 610 körül a császárok alázatossá látszanak változni: lemondtak udvari történetíróikról és ezzel hírnevükről is annak ellenére, hogy Justinianus császár a VI. században Prokoppal meggyőző előképet szolgáltatott. Nem voltak többé kívánatosak a terjengős történetek sem, így ezek hagyományai egy vagy két satnya kivételtől eltekintve csak a X. században jelentek meg újra. E különös igénytelenség a bizánci trónon a kitalált középkor feltevésével válik csak érthetővé: itt visszaható érvénnyel a történelem üres korszakát töltötték meg.

A büszke Bizánc azonban nem volt megelégedve időszámításával, hanem egy még különlegesebb Bizánci Kor mellett tette le voksát. Ennek kezdőnapja 5509. szeptember 1. volt, vagyis 16 évvel mentek még korábbra. Ginzel szerint ezt először Kr. u. 691-ben használták volna, ennek ellenére nem terjedt el lendületesen, ami azt jelenti, hogy a VII., VIII. és IX. században alig kimutatható. Csak a X. században kerekedik felül a hozzá képest valamivel rövidebb alternatív időszámításon és ezt követően Bizánc bukásáig használatban maradt.

Ugyanazokat a jelenségeket tapasztaljuk tehát, mint nyugaton: új viszonyítási pontokat rögzítenek az időszámításban, de ezeket később alig vagy egyáltalán nem használják. Tényszerű érvényesülése nehezen köthető időponthoz. Rögzítsük itt most le: habár a római-bizánci császárok sorának folyamatossága Augustustól (Kr. e. 30) XII. Konstantinig (1453) terjed, az időszámítás viszont nem folyamatos, azt kétszer is átállították úgy, hogy az átállítások éppen a sötét korra esnek. Éppúgy, ahogy nyugaton is: nyilvánvalóan valamilyen elleplezési szándékkal.

A zsidó időszámítás

Van még egy másik időszámítás, amely további segítséget nyújthat. A zsidó tudományosság a Genezis elkészültétől kezdve egyvégtében történetírásként működik, mindig írásban szerkesztve. Azt gondoltuk így, hogy mindent tudunk, valójában azonban a koraközépkorban ellentétes jelenséggel szembesülünk. A babiloni Talmud VI. századi készre szerkesztése után tapasztalhattuk, az ellentmondás semmiképpen sem a mű belső összefüggéseiben látható, azzal kapcsolatban semmilyen további véleményözön és vitairatözön nem jelent meg. Ehelyett a zsidók több évszázadra lemondtak az írásról. Az álnéven élő írástudók kora művek nélkül telik el. Csak későbbi időkben idéznek egy s mást.

A sötét kor évszázadainak megfoghatósága s zsidóknál is írott forrásokra és leletekre épül. Zsidó anyag az európai VII., VIII. és IX. században nem látható. Habár zsidók már a IV. században a Rajnánál észlelhetők, a II. évezredig zsidó jelenlét folyamatossága mégsem mutatható ki sehol. Emiatt zsidó közösségek csak a X. században válnak ismét láthatókká. Miután üldöztetésekről és pogromokról nincs hír, jelenlétük csak sejthető. C. Roth és I. Levine a The Dark Ages (A sötét kor) c. e témába vágó könyvükben megírták és rögtön a bevezetőben leszögezték, hogy három évszázadra vonatkozóan az időrendet csak kikövetkeztetéssel (interpolációval) tudták megvilágítani. Ebben a 600 előtti és a 900 utáni kort összehasonlítva magyarázzák a köztes időt. E rejtélyes lelet- és okirathiány okozhatott eddig hosszantartó „lustaságot” az írásban – a kitalált középkor létének feltételezése mindazonáltal megnyugtatóan magyarázza e sötét kort.

De tegyük fel a kérdést: a zsidók nem mindig a világ teremtésétől számították az időt? Nincs a birtokunkban a biblikus korból származó időrend, amelyet azóta folyamatosan vezettek volna és így semmilyen zavar nem lenne? A valóságban a zsidók majd egy évezredig nem a bibliájuk, hanem a szeleukida kor időszámítását követték. Eszerint kelteztek egy üzleti szerződést, amely okául szolgált egy a Diadochusok [ II. ] közötti csatának (Kr. e. 312).

358/59-ben Hillel rabbi a szeleukida időszámítás szerinti 670-et a 4119-es világévnek (annus mundi) jelölte meg, ezzel talán az első időszámítást vezette be, amelyet a világ teremtéséhez igazítottak. A világkort ezzel mégsem vezette be. A jeruzsálemi zsidó enciklopédia Hillel részvételét meglehetősen homályosnak véli és a világkor bevezetését csak 500 körül látja. A berlini zsidó enciklopédia szerint a világ teremtéséhez igazított időszámítást csak a VIII. században vezették be és 921-ben öntötték végleges formába. Mások úgy hiszik, hogy a X. században is érvényesült már, míg egy szakértő, mint Arno Borst szerint az csak a XII. században vált elfogadottá.

Más szavakkal megfogalmazva: ismét van egy időszámítást bevezető adatunk, amely sokáig észrevétlen maradt. Elterjedése a legjobb esetben is 600 évbe telt, vagy talán még tovább. Kísértetiesen hasonlít mindez Dionysios Exiguusra és Panodorosra abban, hogy a zsidó világkor bevezetése is lezárt függönyök mögött zajlott.

Eszerint viszont Európában semmiféle olyan időszámítás nincs, amely folyamatos időben futna. Mind a négy kor (időszámítás), a keresztény, a két bizánci éppúgy mint a zsidó úgy kezdődik el, hogy a tulajdonképpeni kezdeteik nem foghatóak meg. A rendelkezésre álló források olyan ellentmondásos kinyilatkoztatásokat hoznak magukkal, hogy eme ellentmondások egyenesen a kitalált középkorba vezetnek.

Háromszáz kitalált év tudatában még egy további spekulációt fűzhetünk fel gyűjteményünkbe. Fentebb szó esett az alexandriai világkorról. Volt még két másik is, majdnem azonos néven. 12 évvel a szeleukida kor előtt kezdődött az a kor Nagy Sándor halála után, amelyet fülöpi (Philippi) kornak neveznek. 294 évvel e kor után, Kr. e. 30-ban a későbbi Augustus meghódította Alexandria világvárosát. A bevétel napját az augustusi kor kezdetének tekintették, amelyet alexandriainak is neveztek. Azok, akik mindig időugratáson törték a fejüket, itt találhatták meg a legjobb fedezéket. Aki rájött, hogy az egyik alexandriai kor adatait a másikban értse, az előreállította az órát 294 évvel. Ha még ebben az alexandriai korban tovább is számolt, a zűrzavar teljessé vált és egy időugratást leplezett el, így az általam kiszámított 297 évhez feltűnően közel került.

Kína és India

Európán kívül minden még inkább elmosódik, már amennyire ezt az állítólag szerfelett precíz naptártudományok még lehetővé teszik. Mindazonáltal megállapítható, hogy Kína és a teljes Távol-Kelet a Nyugattal nem hozható összhangba. A X. század előtt csak egyetlen releváns érintkezés ismert a Nyugattal: 751-ben a szamarkandi csatában arab vezetésű csapatok kínai szövetségesek ellen győztek volna. E gyengécske láncszemből – 2100 kilométerre Bagdadtól és 4200 kilométerre Pekingtől elhelyezve – nem lehet levezetni azt, hogy a kínai Tang dinasztia (618-907) kitalált lenne, így a csodálkozásra okot adó leletet el kell vessük. Ennek ellenére ajánlatos a naptárt kritikával vizsgálni. Kína sok területen meglévő évszázados előnyét könnyen csak az eredményezheti, hogy a keleti és a nyugati történetírás helytelenül lett volna egyeztetve.

A legkeletebbi táj, amelynek történelme a koraközépkorban még a nyugatival összeegyeztethető, az India. Nos, e földrészről származik a nulla, mint szám fogalma és más fontos matematikai törvényszerűségek is, ezek azonban az ottani időszámítást kevéssé világíthatják meg.

Így aztán a Buddha halálának időpontját megállapítani szándékozó kísérletek egy biztos eredményt hoztak: az indiai időszámítási rendszerek minden vonatkozásban ellentmondanak egymásnak. Nemcsak Buddhának, mint történelmi személynek bizonyítása okoz nehézséget, de mindenekelőtt a történelemben való elhelyezése. A déli buddhizmus „hosszú kronológiája” Buddha halálát Kr. e. 544-re teszi, a „javított ceyloni kronológia” Kr. e. 486-ra, a „rövid kronológia” Kr. e. 386-ra; mai számítások szerint akár Kr. e. 290 is lehet. Mindezen adatok – a tibetit nem vettük figyelembe, amely szerint Buddha már a Kr. e. 3. évezredben meghalt – olyan mértékben ingadoznak, hogy felérnek a Sötét Kor-ral. A különböző indiai korok lelettömege nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy itt bizonyos korszakok túlnyújtottak lennének annak érdekében, hogy görög-hellenisztikus támadók és gyarmatosítók tekintetében összefüggéseket tegyenek lehetővé.

Perzsa és párszi időszámítás

A szaszanida Perzsia – hosszú időn keresztül Bizánc leghatalmasabb ellensége – az utolsó pillanatban új időszámítást vezetett be. III. Jezdegerd, az utolsó királyuk 632-ben történt trónra lépésének napját egy új időszámítás kezdetévé tette. Miként tudta túlélni az arab hódítást, amely egy évvel később megtörtént és 641-ben megdöntik a szaszanidákat, mialatt az arabok saját időszámításukat hozták magukkal. Mindeközben Jezdegerd időszámítása évszázadokig használatos lehetett, amíg a XI. században Dzselaleddin nagyszultán a róla elnevezett naptárt be nem vezettette.

A perzsa helyzet nehezen megvilágítható, mivel csak két fénysugarunk van az eddig érthetetlenre irányítandó. A 641-es korai arab hódítás és a zoroasztrianizmus elnyomásának azonnali bevezetése ellenére Perzsia és a Kelet a X. században semmiképpen sem vált iszlámmá. Magyarázatul szolgál a moszlimok vallási dolgokban tanúsított türelme. E türelem Perzsia leghíresebb költőjének esetében még különösebb. Firdausi 939-től 1020-ig élt és 60000 versszakban megírta az iráni birodalom történetét az arab hódításig (a Sahok névsorát vagy a Királyok könyvét). Hogy miképpen tehette ezt meg, és ezt az eposzt szultánjának ajánlhatta, miközben sem a 651 utáni arab hőstetteket, sem az iszlámot, sem Allahot nem említi meg, erre eddig nincs magyarázat. Csak amikor Irán iszlámosítását – a kitalált évszázadok kisöprésével – a X. századba toljuk, akkor tisztul ki a perzsa történelem is.

Iránban éltek a párszik. [ III. ] Már az utolsó cikkben említettem, hogy e vallási közösség a mai napig sem érti, hogy Indiában élő hittestvéreik az Iránban használt naptárhoz képest miért térnek el 300 évvel. Itt is segít a kitalált évszázadok feltételezése.

A hidzsra [ IV. ] és az arab naptár

Eddigi bénító élményeket hozó körutazásunk az iszlám időszámítással ér véget. Ismeretes, hogy Mohamed 622-ben Medina irányában hagyta el Mekkát. E menekülést (hidzsra) I. Omar kalifa (633-644) – meglepően korán – az iszlám időszámítás kezdetének nyilvánítja. Ennek ellenére e naptárból a számunkra leglényegesebb hiányzik: nem köti össze az ókort a középkorral, nem hidalja át a teljes kitalált időt (618-911). Korai bevezetése – ki csodálkozna még – ismét helytelenül hagyományozódik. Mivel kétféle hidzsra-adattal ellátott pénzérmék léteznek, ez az időszámítás mától a sötét évszázadokig vezet vissza. Mivel e naptár talán 640-től általában bizonyítottnak tűnik, más megfontolásokat kell keresnünk. Először az tűnik fel, hogy a korai arab kor a neki megfelelő keresztény európai korhoz hasonlóan sötét. Így a mór Spanyolország 930 körül alig látható. A műtörténet csak a kordobai mecset néhány falívére tud rámutatni, amelyeknek egyedül kellene a 711 és 950 közötti mór építészetet képviselniük. Emellett Kordoba 800 táján 500.000 – 1.000.000 lakost számlált volna, akik magasan fejlett művelt városukkal elámították a primitív germánokat, hogyan kell hatalmas könyvtárakat megírni, kövezett utcákat építeni, közvilágítást és számtalan közfürdőt üzemeltetni. E világváros sajnos egyetlen cserepet sem hagyott maga után, ugyanannyit, mint a milliós Bagdad, ahol Harun al-Rasid éjszakánként az utcákat járta volna. Mivel a korai iszlám nagy szellemi kultúrteljesítményeiről csak idézetek útján szereztünk tudomást, amelyekről későbbi írók és történészek számoltak be, él a gyanú, hogy az arab világ egészen a X. századig bezárólag kitalált.

Az ebből adódó következmények alig beláthatóak. Úgy tudjuk, hogy a XI. és XIII. századi iszlám történészek a hidzsra idejéhez és Krisztus születéséhez is kelteztek. Amennyiben III. Ottó után csatlakoztak a keresztény időszámításhoz, elrendezhették az időlyukat is, amelyet az ezeregy éjszaka meséivel töltöttek meg. Mivel a kitalált időben a kelet és nyugat között semmilyen közös történelem nem történhetett, a leletek napnyugat és napkelet között nem mindig illenek össze. Így a Nagy Károly és utódai által a Bagdadba küldött követségeknek semmilyen arab forrása nincs éppúgy, ahogy a 800-as császárkoronázásnak és Harun koronázási ajándékairól, - mint elefánt vagy orgona – sem. Arab történészek figyelmen kívül hagyták a korszakos, Európát megmentő Martell Károly elleni vereségüket, ami felbosszantotta a nyugati történészeket, akik 200 ezernél több szaracén holttestet láttak volna a Loire-tól délre feküdni.

Így jutunk el a rejtélyhez, hogyan tudták az arabok ilyen gyorsan a fél világot meghódítani. 99 év leforgása alatt (633-732) a Loire-ig nyomultak, 118 év alatt (633-751) elérték Közép-Ázsiát – ez egy túlzott kiterjedésű harapófogószerű hódítás 7500 km hatósugárral. E feltartóztathatatlan előnyomulás közben az első négy kalifát és a negyedik fiát meggyilkolták (634, 644, 656, 661 és 680). „Normális körülmények” között a mindig újabb véres viszályok az arabokat a legsötétebb káoszba kellett volna taszítsák – ezzel szemben jól együttműködtek egymással.

A korai arab történelmet emiatt teljes egészében felül kell vizsgálni. Teljesen másképpen zajlott volna le, az talán inkább perzsa történelem lenne, Mohamed már a 4. században élt volna, mi tekinthető vallástörténeti szempontból lehetségesnek és a hidzsra keltezését is meg kell változtatni? Ezt követően oldhatóak meg ábrázolásaink rejtélyei is. Addig is nehezen érthető meg, hogy a VIII. és IX. századi arab pénzérmék az iszlám előírásainak – többek közt emberek és állatok ábrázolásának tilalma – miért állnak keményen ellen, miközben a korai X. században szerfelett gyakran ábrázoltak lovakat, lovasokat és zenészeket, mintha a végső formába öntött iszlám kánon még nem is lett volna lefektetve.

Kettős következtetés

A fentiekben két eredményre jutottunk. Egyrészt el kell fogadjuk, hogy a koraközépkorról alkotott eddigi történelmi képünk semmilyen kritikai vizsgálódást nem bír ki. Maguk a különböző időszámítások – amelyek mégis minden történelem alapját képezik – sokkal több mindent lepleznek el, mint amennyit megvilágítani képesek. Ahol bizonyosságot és átláthatóságot remélünk, csak tévedésekbe és sötét korokba ütközünk.

Másrészt viszont az első látásra lehetetlennek látszó három kitalált évszázadról szóló elméletek lehetségessé válnak, amelyek eddig megoldhatatlanok voltak és a fentiek szerint különböző helyekről származnak. Ennek köszönhetően megértjük az itáliai lelethiányt éppúgy, mint a spanyolországit vagy a Bagdadit; megértjük, hogy a párszik és az indiaiak időszámítása miért nemegyszer összeegyeztethetetlen; megértjük azt is, hogy egy idős angol miért fogékony a nulla fogalmára, és egy nevezetes ír kézirat, mint a Book of Kells afganisztáni színeket mutat, miközben 800 táján semmilyen távolsági kereskedelem nem volt lehetséges (a híres kézirat valójában az 1000 körüli időkből származik); meglátjuk az évezredváltás körüli hisztériát Franciaországban és a „német” okiratok évszámváltozásait is, amelyek eddig a császári írnokok előrehaladott elhülyülését tanúsította. Most megértjük azt is, hogy a zsidók időszakonként miért felejtettek el írni, és a koraközépkorban eltűnnek a szem elől; megértjük, hogy az arabok miért néznek át Martell Károlyon; megértjük, hogy a X. században csak szaszanida múltat képesek ábrázolni Iránban, és azt is, hogy Irán akkoriban alig lehetett iszlám uralom. Mennyi érvnek kell egy feltevést támogatnia, hogy azok erejét a felelős szakértők elismerjék?

Fordítás és jegyzetek: © Mesterházy Zsolt 2002.

Forrásjegyzék a német eredetiben olvasható.

• Dr. Heribert Illig: mantisillig@gmx.de
• Mesterházy Zsolt: zsolt.mesterhazy@kitalaltkozepkor.hu
• Zeitensprünge folyóirat / H. Illig világszőttese: http://mantis-verlag.de/
• A fenti cikk német eredetijének forrása: http://mantis-verlag.de/gegenwart.html
  illetve: http://www.kitalaltkozepkor.hu/hi_kalender.html
• E lap forrása az Interneten: http://www.kitalaltkozepkor.hu/hi_korlatoltfelelossegunaptar.html