<<     Tartalomjegyzék     ||     Előszó     >>

 

Gregor Kristóf - Móricz Leó

HA ILLIGNEK IGAZA VAN...

avagy

A MEGTALÁLT KÖZÉPKOR?

 

Néhány bevezető megjegyzés

 

 

Óvatlan dolog talán oly bonyolult, és fogalmilag is nehezen megragadható dolgokról gondolatokat papírra vetni, mint amilyen a történelem és az idő. A történelem- és időhamisítás kérdései pedig már-már annyira titokzatos jelenségeknek tűnnek, hogy azokkal az ember vagy nem foglalkozik, vagy zárójelbe téve minden fenntartását veti bele magát a kutatás és felfedezés örömébe.

Mi mindent fog át a történelem? Politika- és államtörténetet, társadalomtörténetet, művészettörténetet, nyelvészetet, régészetet és még vég nélkül sorolhatnánk.

A klasszika-filológia a történelemmel való foglalkozásnak viszonylag szűk területe, ám ha ezt is egy kissé alaposabban szemügyre vesszük, hamar belátjuk: ez is valóságos mikrokozmosz. Amint Nietzsche írta: „Napjainkban a klasszika-filológiáról nincs egységes és világos képzetünk. (…) Őszintén be kell ugyanis vallanunk, hogy a filológiát némiképpen kölcsönözték többféle tudománytól, s mint egy varázsitalt, a legkülönösebb nedvekből, anyagokból és csontokból főzték össze, sőt, ezen kívül még művészi, az esztétika és etika területén imperatív elemet is tartalmaz, ami elgondolkodtató ellentétben áll tisztán tudományos viselkedésével.” (ld. Nietzsche: Homérosz és a klasszika-filológia; Székfoglaló a bázeli egyetemen, 1869. Május 28.-án, i.n. Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Fordította Molnár Anna, Európa Könyvkiadó, 1988. 9. old.)

Mindezt csupán példaként idéztük annak illusztrálására, hogy maga a történelem, illetve történettudomány minő sokrétű, heterogén ismerethalmaz sajátos rendszere , ha pusztán a klasszika-filológia  egy univerzumot rejt magában.

Ez a körülmény tehát önmagában tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy bárkinek ahhoz való kedvét szegje, hogy a már ismert források ismétlésén túl a történelemmel kapcsolatban bármi egyebet mondjon, Uram bocsá’ leírjon.

Mindezek belátása mellett az ember vagy óvatosan hallgat, vagy ismétli mindazt, amit korábban hallott, olvasott  (jó esetben  finoman feszegetve az uralkodónak tekintett álláspontok kereteit). Egy harmadik lehetőségként kínálkozik persze az, hogy a fürkésző elme  egyszerűen puszta munkahipotézisnek tekinti ismereteink jelenlegi rendszerét, s önálló utakra indul a tévedés lehetőségének fenntartásával, ám a mélyebb igazságok felfedésének őszinte vágyával.

Heribert Illig  ezt az utóbbi utat választotta, annak ellenére, hogy tévedhetőségét különösebben nem hangsúlyozza. De hát lássuk be, a kutatás elsődleges célja nem a szemérmesség és szerénység gyakorlása, hanem a - talán megszerezhető - ismeretek gyarapítása. Őszintén törekedtünk észrevételeink óvatos megfogalmazására, s ahol ez  kevéssé sikerült, ott kérjük, hogy a Tisztelt Olvasó túlzásainkat tudja be a szeretettel végzett munka hevének természetes következménye gyanánt.

Megjegyezzük egyúttal, hogy forrásaink az egyes tulajdonneveket a legkülönbözőbb formában adták meg, s ezeknek teljes egységesítésére kísérletet sem tettünk. E körülmény azonban a művelt olvasóközönség számára aligha lehet értelemzavaró.

Az általunk használt irodalom alapján igen hosszú és talán nagyképű bibliográfiát is csatolhattunk volna e kis munkához. Ennek azonban nem lett volna sokkalta több értelme, mint az, hogy e lista valaminő tekintélyességet kölcsönözzön szerény dolgozatunknak. Jelezzük továbbá, hogy magában a szövegben adjuk meg az egyes hivatkozások fellelhetőségi helyeit, hogy megkíméljük az amúgy sem kis kalandra vállalkozó Olvasót a szükségtelen lapozgatás kényelmetlenségétől.

Bevezető megjegyzéseknek azonban valószínűleg már e sorok is túl soknak bizonyulnak. Jó utat tehát!