H mint uath, azaz galagonya:
A galagonya (Crataegus) az egész kontinensen elterjedt, fehér virágú, vörös és fekete bogyójú, tüskés cserje. A galagonya-hónap teljesen a szerencsétlennek tartott, tabukkal terhes időszakba esik.
A hónapnak névadó római Maia (gr. Maya) istennőnek és férfipárjának, Maiusnak volt a fája (ang. may “május”, galagonya”), meg a június 1-én ünnepelt Carda istennőé (Ovidiusnál Carna), aki elveszett leányságáért cserébe kapta Janus istentől fehér virágú, tüskés ágát, “hogy vele ajtóból messzire űzze a bajt” (Ovidius: Római naptár-Fasti) Carda az ajtósarok, Janus az ajtó védnöke volt, ketten együtt az év két felén uralkodnak.
Az írek a galagonyát sceith-nek is nevezték, ami az indoeurópai sketh “sérteni, ártani” szóból ered (vö. ném. Schade “kár”). Ha valaki tehát a tövises galagonya-hónapon sértetlenül akart keresztülvergődni, ez időre aszkézist fogadott (vö. gör. aszkétész “aszkéta”, aszkéthész “sértetlen”, “szűzi”). Az ókorban galagonyagallyat égettek házasságkötéskor Hümenaiosz oltárán (Hümenaiosz az esküvő istene a “szűzhártya” jelentésű hümén szóból. Virága később is menyasszonydísz volt, a keresztény hagyományban pedig a májusban különösképpen tisztelt Mária szüzességét jelképezte (l. még orosz bárisnya “galagonya”, “kisasszony”). A galagonya tehát az önmegtartóztatás virága volt de csak hónapjával kezdődően! E böjtös időszakra a római nép a Flora istennőnek szentelt április végi, május elejei orgiasztikus Floraliákon készült fel. Ezeket a galagonya fehér virága is díszítette, Vidám, erotikus jelképként koszorúzta a középkori május 1-I szokásokat, a britek pl. májusfának is galagonyát állítottak, tüskés lombjába burkolták a “zöldembert”, Maia istennő (ang. May Bride “májusi vagy galagonyamenyasszony”) halandó vőlegényét. Flórián napra (máj.4.) esett a Flora-ünnepeket követő gyászidőszak kezdete, a zöldember feláldozásának, keresztény átdolgozásban Szent Flórián vértanúságának a napja (Flóriánt egy hídról vízbe hajították, mint az Argei-bábokat). E napon a britek még a múlt században is a források, kutak körüli galagonyabokrokhoz vonultak, öltözetűket megtépdesték és a rongyokat az ágakra aggatták. A szokás talán egy ősi vezeklő rítus maradványa; eljátszották, mintha a galagonya tüskéi szaggatták meg volna a ruháikat.
A növénnyel szemben táplált vegyes érzelmeket jelzik a ma is élő brit hiedelmek: virágzó ágát május 1-je előtt bevinni a házba a családban bekövetkező halálhoz vezet, de tehénistállóra akasztva növeli a tejhozamot, s ha idegen tűzi a ház ormára, megvéd a viharoktól és a gonosz lelkektől.
Ha Szent Iván éjszakáján vagy mindenszentekkor alája ül az ember, tündérvarázslatban lesz része. Mint Weöres Sándor versében:
“Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.”
/Galagonya/