I mint idho, azaz tiszafa: téli napforduló (december 23.)
A tiszafa (Taxus baccata) a fenyőhöz hasonló tűlevelű örökzöld Európában. Kemény és rugalmas fájából régen főleg fegyvert, íjat készítettek. Levelének és magjának mérges volta szabja meg helyét a hiedelmek világában. Ma is kedvelt temetői díszfa, de már az antikvitásban a halál fája volt, ezért az ír fanaptár az év utolsó napjának jeléül a fenyővel, az újjászületés fájával párban az év fordulójára ültette. A tiszafa téli helyét a naptárban az is indokolja, hogy igazán ekkor fejti ki mérge a hatását; lombja télen négyszer annyi mérget (taxint) tartalmaz, mint nyáron. Hellászban és Itáliában Hekaté halálistennőnek szentelték, amint azt magával Hekatéval mondatja Shakespeare: “...slips of yew Sliver’d in the Moon’s eclipse.” (Macbeth, III. felv. 5.sz.) Hekatéhoz annál is inkább illik a tiszafa (ang. yew), mert a fenyő, a növekvő Hold és a születés Dianájának ő a vén boszorka mása, a fogyó Hold (the Moon’s eclipse) megszemélyesítője. Egy ír balladában a halott szerelmesek testét tiszafanyársakkal szögezik a koporsóikhoz, hogy távol tartsák őket egymástól, de a nyársak kihajtanak és fává nőve összeölelkeznek a sírok felett. Bretagne-ban úgy tartják, hogy a temetői tiszafák gyökere a hullákból szívja ki a mérget. Mérgező volta a régiek hite szerint megnövelte a fájából készült íjak erejét (gr. toxikon “nyílméreg”, toxon “íj”). Mindazonáltal nem csak borús képzetek fűződtek hozzá. Sírok díszeként nemcsak a halálra emlékeztetett; örökzöld és igen hosszú életű lévén az “örök életet” is jelképezte. Angol temetőkbe pedig azért ültették, hogy azokat a boszorkányok okozta viharoktól megvédjék.