A kelta mitológia az
indoeurópai nyelvcsaládba tartozó szárazföldi és
szigetlakó kelták mitológiája. E mitológia akkor kezdett
kialakulni, amikor a kelták még eredeti letelepedési
helyükön, Közép-Európában (az Alpoktól északra) laktak;
további fejlődésre akkor került sor, amikor a kelta
törzsek az i. e. I. évezred második felében letelepedtek
az európai kontinensen és a Brit-szigeteken és
kapcsolatba kerültek a helyi őslakosokkal. A kelta
mitológia viszonylag homogén, állandósult formáját a
kontinensen az i. e. két utolsó évszázadban, a
Brit-szigeteken talán valamivel később érte el. A
szárazföldi kelták (és a római hódítás előtti britanniai
kelták) mitológiájára vonatkozó adataink meglehetősen
töredékesek, forrásai főleg régészeti leletek
(istenszobrocskák és domborművek, kultikus építmények
maradványai, fogadalmi feliratok, sírfeliratok, érmék).
Az antik szerzők tudósításai gyakorlatilag kimerülnek
azzal, hogy a kelták hisznek a lélekvándorlásban és a
túlvilági életben. Helyi hagyományból származó irodalmi
emlékek Galliából (a mai Franciaország területéről) és
más olyan területekről, amelyeket a rómaiak meghódítottak ls
erőteljesen romanizáltak, nem maradtak fenn. Az ír és
a walesi az egyetlen olyan mitológiai rendszer a kelta
mitológián belül, amely helyi hagyományokon alapuló
elbeszélő alkotásokban összefüggő tömbökben fennmaradt.
Ezek között az írott emlékek között legfontosabbak az ír
sagák, amelyek közül a legkorábbiakat a 8-9. században
jegyezték le. Rendszeres gyűjtésük pedig már a 12.
században megindult. Az esetek túlnyomó többségében ezek
másodlagos források, a kereszténység megszilárdulása
után készültek és erős keresztény hatást mutatnak.
Másodlagosak, mert korábbi, elveszett emlékekben
gyökereznek, s csak áttételesen tükrözik az ősi kelták
mitológiai képzeteit. Egyáltalán nincsenek bennük adatok
a kozmogóniai (teremtés- ) és eschatológiai (világvége-
) mítoszokról.
Vitathatóak azok a próbálkozások, amelyek az egész
kelta világ panteonjának rekonstruálását célozzák. A
kelta istenekre vonatkozó
adataink helye ritkán állapítható meg az időben és a
térben. A kontinentális kelták (s a rómaiak előtti
Britanniában élt kelták) panteonjára vonatkozó adataink
annyira mozaikszerűek, hogy felépítését segítségükkel
nem lehet megállapítani. Lucanus i. sz. I. századbeli
római költő szövegéből és az ahhoz írott középkori
szkholionokból (kommentárokból) ismerjük Ezus istent
(fára felakasztott emberrel áldoztak neki), Taranist, a
viharistent (tiszteletére égő áldozatot mutattak be) és
Teutatest (számára az áldozatot vízbe vetették).
Mindhárom isten előfordul gall-római istenábrázolásokon
és fogadalmi szövegekben. A nekik bemutatott áldozat
jellege alapján pedig kapcsolatot tételezhetünk fel az
indoeurópai népeknél általánosan meglévő s a háromszoros
halált elbeszélő mitológiai motívummal. A kelta istenek
között több népnévvel azonosítható istent ismerünk,
ilyenek Allobrogs - az allobrogiak, Aramo - az
aramicusok, Vocontia - a vocontiusok istene. A római
hódítás során számos római isten kapott helyi jelzőt,
mégsem beszélhetünk arról, hogy valamennyire is azonosak
fogtak volna fel egyes helyi és római isteneket: pusztán
a kelta és a római istenek bizonyos külső jegyeinek
viszonyításáról volt szó (s az sem következetes, hiszen
egy-egy helyi istent néha több római istennel
magyaráztak). A kontinentális kelta istenek közül sokat
egyedi és ikonográfiailag alá nem támasztott emlékekből
ismerünk. Kivételt jelent a gall Epona, Cernunnos,
Sucellus, Nantosvelta, Rosmerta és néhány más isten.
Britannia területéről több, mint negyven helyi istenség
nevét ismerjük, de feléről a nevénél többet nem tudunk.
A britanniai kelták számos istensége láthatóan olyan,
hogy párhuzama kimutatható az ír és a walesi
mitológiában: Nodons - Nuada, Brigantia - Brigit,
Maponos isten pedig Dagda fiával, az istenné lett Mac
Ockal vethető össze. Ezt az istent
Apollónnal is
és a gall Belenusszal is társították. Valószínüleg a
Belenuséhoz hasonló helyet foglalt el a gall Grannus,
aki az ír Greine (a grian, "Nap" szóból) istennővel
állítható párhuzamba. Néhány istenről csak ikonográfiai
ábrázolása nyomán tudunk (közéjük tartozik a háromarcú
vagy háromfejű istenség, a kígyós isten, a három
anyaistennőből álló csoport), nevük azonban homályban
maradt. Többet tudunk az írországi kelták panteonjáról.
A rá vonatkozó adatokat irodalmi emlékek tartották fenn
(egyebek között a Második Mag Tured-i csata, amely a
Danu istennő törzséről és Goibniu lakomájáról szól.
Középpontjában az áll, hogy a Goibniu mágikus italt
készít az "alvilági démonok" , a fomoiriak ellen vívott
küzdelemben. Ebben a meglehetősen népes panteonban a
legnagyobb istenek Danu istennő törzsének tagjai. Nem
egynek közülük kimutathatóak megfelelői a walesi
hagyományokban szereplő Don utódaiban. Ennek a
hagyománynak fő forrása a Mobinogion, amely a 11. század
végén nyerte el mai formáját és az antik mitológia
számos témáját és elemét ötvözte magában. Eszerint a
walesi Lleu, Arianrod fia hasonlít az ír (és gall)
Lughoz, az ír kovácsistennek, Goibniunak megfelel a
walesi Gofannon, az ír Manannannak Ler (Leir) fiának a
walesi Manawyddan, Llyr fia (aki éppúgy, mint Manannan,
kissé messzire szakadt "Don utódaitól". )
A walesi
források azonban egészükben mégis töredékesebbek.
Távolabb kerültek az archaikus mitológiától, mint az ír.
Kézzelfogható hasonlóság ritkán akad. Így pl. Manawyddan
már nem tengeristen, hanem bölcs halandó, Pwyll
("bölcsesség"), aki sok vonásában hasonlít az ír
Dagdához, ugyancsak halandó és később Annwnnak (a
túlvilágnak) lett ura.
A kelta mitológia a világ
térszerkezetét többnyire síknak képzeli. Függőleges
tagolásban elsődleges szerephez jut a világfa. Tudunk
Írországban az öt szent fa kultuszáról. E fákat gyakran
"világfának" (írül crann bethad) nevezik. A világfa
megfelelője a Dá Derga házának középső oszlopa (a Dá
Derga várának lerombolása című sága) és minden bizonnyal
rituális megjelenítő helyiség (Midcuart). A világfához
kapcsolódik a forrás motívuma, amely számos
hagyományban, kiváltképpen az írben fordul elő. Az egyik
szerint a Sid Nechtanból eredő s a Boyne folyóban
(Írország egyik fő folyója) folytatodó forrás a túlvilág
része és az isteni bölcsességet tartalmazza. Diófa állt
mellette, amely időnként egy-egy diót hullajtott a
forrásba, onnan a dió a Boyne-ba került, s aki vizéből
ivott, elnyerte a teljes tudást. A forrásokban testet
öltő víz, mint elem kétségkívül pozitív jelenség
(legérzékletesebben ez is az isteni orvosnak, Dian
Cechtnek, a holtaknak életet adó, betegeket,
sebesülteket meggyógyító hősnek a forrásáról szóló
történetben fejeződik ki), ezzel szemben a másik
vízelemet, a környező óceánokat (különösen keleti,
északi és északnyugati irányban) ellenséges erőnek
képzelték, s démonikus erőkkel hozták kapcsolatba.
Hagyományosan az óceán közepére tették a túlvilágot
annak minden megjelenési formájában. Nyugaton helyezték
el a Boldogok Szigeteit, szám szerint háromszor ötvenet
(mint azt a Febal fiának, Brannak utazása c. ír saga
elmondja); e szigeteken megállt az idő, bőség és örök
ifjúság honol (számos nevét ismerjük ezeknek a
szigeteknek, pl. Nagy föld, Élet Földje, Asszonyok
Szigete). Az egyik hagyomány szerint e nyugati világ
uralkodója Tren volt. A pusztulással és halállal
asszociált északon fekvő sziget üvegpalotája adott
otthont a fomoiriaknak. Az üvegtorony vagy üvegvár
motívuma gyakori a walesi mitológiai rendszerben is,
ahol a "másvilágot" ugyancsak szigetre képzelik. Ez a
szigetre helyezés nem áll ellentétben azzal, hogy a
másvilágot valami közelinek képzeljék, az emberek
közvetlen szomszédságába. Következésképpen erre a
másvilágra nemcsak a számos mitológiai történetben
megrajzolt hajóúttal lehet eljutni. Bizonyos "hősi"
színezetet nyer a másvilágnak egy olyan felfogása, hogy
az egy nagy lakomaterem Dagda isten kiapadhatatlan
üstjével s benne temérdek disznóhússal - a kelták
kedvelt ételével. E terem rituális reprodukálása
valószínűleg számos évnegyedes szokásjátéknak alkotta
magját. Az ír újévi ünnepség (a Samain ünnep), amely a
két világ nyílt (többnyire ellenséges) archaikus kori
érintkezését, egymással kapcsolatba jutását utánozta,
valószínűleg olyan elemeket is tartalmazott, amelyekben
a démoni erők elpusztítják a berendezett világot (vagyis
az emberek világát), annak ura rituális halált hal,
mielőtt véglegesen diadalmaskodnék és újjászületnék ez
az emberi világ. Az egész szokáskör valószínűleg a
villámistennek és ellenfelének párviadalát elbeszélő
mitológiai szüzsé helyi változatában gyökerezett
(összhangban Taranis viharisten gall ritusával, amelyben
a földi világot jelképező állatokat és holmikat - s
talán embereket is - égettek az áldozati tűzön), s
színhelye az ún. Bruiden, a lakomaterem volt.
Írországban öt ilyen Bruiden volt, számuk megegyezett a
szent fák számával. Az egyik ilyen terem ura
kovácsmester (az archaikus korban talán két kovács) volt
(a Dá Derga várának lerombolása c. sagában). Ez a saga a
király s félszemű ellenfele meg annak démoni hada közti
csatát beszéli el, a lakomaterem tűz martaléka lesz, s a
tüzet nem lehet eloltani, mert minden forrás kiapadt.
A kelta
mitológiában jelentős helyet foglalnak el az
isteni állatokról szóló mítoszok és mondák, amelyek
gyakran a mitológiai világképpel is kapcsolatban állnak.
A cúalngei marharablás c. ír epikus történet magva két
bikának, Findbennahnak és Donn Cúalngénak a párharca.
Donn Cúalnge legyőzi vetélytársát, maradványait egész
Írország területén szétszórja, s egyben nevet ad
helyeknek és vidékeknek. Mindkét szereplő csak úgy
tudott bikaalakot ölteni, hogy előbb csodás átalakulások
sorozatán ment át (sólyommá, keselyűvé, viziállatokká
változtak), eredetileg a túlvilág két uránál voltak
disznópásztorok. Valamennyi kelta népcsoport körében az
egyik legelterjedtebb és központi szereplő az istenek
disznópásztora vagy pásztora, az állatok pártfogója, aki
valamilyen kapcsolatban áll a túlvilággal. Ide tartozik
pl. a gall Cernunnos, akit az ábrázolásokon állatok
vesznek körül. A brit sziget triádáiba előfordul e
szereplő kései változata, amely kapcsolatot mulat
Dristannal és Pryderivel, Pwyllnak (a túlvilág - Annwn -
uranak) a fiával, ők ketten ugyancsak disznópásztorok.
Az istenek bikáját (Tarvos Trigaranus) jól nyomon
követhetjük Galliában és Britanniában, ahol előfordul a
Donnotaurus családnév is, amely a Donn Cúalnge névvel
hozható kapcsolatba. A különleges tisztelemek örvendő
állatok közé tartozik a vaddisznó (vadkan) és a sertés.
Ez is szorosan kapcsolódik a túlvilághoz (a bőviben levő
sertéshús nélkülözhetetlen kelléke a túlvilág uránál
álló lakomapalotának). A szigetlakók kelta
mitológiájának egyik legelterjedtebb motívuma a
vadkanvadászat, e vadkan vezeti elüldözőit a túlvilágra.
A vadkankultusz Galliában is el volt terjedve, a római
korban Mercuriushoz kapcsolták, akit gyakran emlegettek
moccus (kelta, moch, "vadkan, vaddisznó") jelzővel. A
lóra vonatkozó mitológiai képzetek különleges helyet
foglalnak el. A kontinentális istenábrázolások és
fogadalmi feliratok széleskörűen bizonyítják az istenek
lovának s Epona lovas istennőnek a kultuszát.
Írországban és Walesben az ech (ir, "ló") szó számos
olyan mítoszhős nevének része, akiknek a napkultusszal
és a tengeri szigetekre képzelt túlvilággal van
kapcsolatuk. A kelták között általánosan élt az a
mítosz, amely szerint az emberek egy más-, egy túlvilági
istenségtől származnak; említi ezt a mítoszt Caesar is
Galliából, amelynek lakói szerinte Ditustól erednek. Az
ír Dagda Eochaid Allathair (Eochaid Mindenek Atyja)
néven ismeretes. A szigetekre képzelt túlvilág ura a
Riangabair ("tengeri ló") nevet viseli, a fomoiriak
egyik "királyát" Eocho Echkendnek ("Lófejű Eocho")
hivják. Az istenszemélyt vagy lónak, vagy a hátán ülő
lovasnak képzelik (ismerünk egy Eochu Rondot, akinek
dárdájával Cú Chullainn a Rond saját lovát szúrja le).
Manannan Mac Lir isten a tenger fia, a túlvilágnak - Tir
Tairngire országnak - a tengerrel, mint elemmel
kapcsolatban alló uralkodója a mitológiai elképzelés
szerint lovon vagy kocsin vágtat végig szárazon és
tengeren. A walesi kelta mitológiában kimutatható
párhuzama Mark ab Meirchionnal (aki a középkori
Tristan-mondában Marke király néven szerepel), neki
lófülei voltak. Voltak a lóval kapcsolatban álló
istennők is: a kontinentális Eponán kivül a neki
megfelelő ír Étaín Echraide, Macha, a walesi Rhiaimon,
Pwyllnak, a túlvilág urának felesége. A királynak
teendői elvégzése kezdetén két fő szertartáson kellett
átesnie, ezek közül a fontosabbik valószinűleg a király
és egy ló szent nászának rítusa volt, amelynek párja az
indiai Asvamedha-rítus. A másik az ún. bikaünnep
(tarbfeis), amelynek központi eleme, hogy egy külön erre
a feladatra kijelölt emberrel megkóstoltatták a rituális
bika húsát és vérét, majd rituálisan elaltatták őt
(álmában meg kellett lámia a király jövőjét). Egy gall
emléken a bika Ezus isten szent fájának ágai között
látható (ez is jelzi, hogy a bika és a világfa
koncepciója között kapcsolat van), és három madár ül
rajta: egy a fején, kettő a hátán. A cúalngei
marharablás egyik epizódjában a történet hőse, Cormac
Cond Longas háromszor üti meg fején és testén Donn
Cúalngét. Ezus és a fa kapcsolatára utal az a mód is,
ahogyan ennek az istennek áldozatot mutattak be (fára
akasztott ember).
A kultúrhősökről szóló mítoszok
számos olyan ír hagyományban őrződtek meg, amelyek a
sziget benépesítését beszélik el (az Írország
meghódításainak könyve c. terjedelmes áltörténeti
kompilációban maradt fenn a 12. sz.-ból). Hagyományosan
hat hódításról beszéltek. Az elsőt (az összeállítók
szerint "még az özönvíz előtt") Írország egyik névadó
istennője, Banba vezette. Az özönvíz elpusztította egész
népét egy bizonyos Fintan kivételével, aki hol
rénszarvassá, hol sassá, majd keselyűvé változott
(hasonló motívumot találunk Walesben a mitikus Taliesin
történetében), túlélte a századokat, s elmesélt mindent
az utódoknak. Partholonnak, a második hódítás vezérének
számos fontos kultúrtettet tulajdonítanak, amelyekkel
megadta Írországnak végleges természeti arculatát:
kitisztogatott négy völgyet, teremtett hét nagy tavat, s
bevezetett néhány mesterséget és szokást Nemed (a
"szakrális, szent" szóból) idejében, aki a harmadik
hódítás vezére volt. Ekkor újabb völgyek és tavak
jelentek meg. Nemed volt az első, aki összeütközésbe
került a fomoiriakkal: próbálkozása, hogy lerohanja
üvegtornyos szigetüket, kudarcba fulladt. Nemed népének,
a Fir Bolg törzseknek nevéhez fűződik Írország
társadalmi életének berendezése leglényegesebb
vonatkozásaiban, egyebek között az ország felosztása öt
provinciára, és a királyi hatalom megalapítása. Utánuk
az északi szigetekről Danu istennő törzse jött a
szigeteken tanult druida bölcsességgel és
varázstudománnyal, ők hozták az országba a négy híres
varázstalizmánt: a Fail követ, amely felvisított, ha a
törvényes király lába tapodta, Lug diadalt hozó
dárdáját, Nuada kivédhetetlen kardját és Dagda
kiapadhatatlan üstjét. Fir Bolg népét legyőzték a Mag
Tured-i csatában, s a fomoiriakkal kirobbant viszályuk
(ennek kimenetelét az Írország meghódításainak könyvétől
független és az ír sagák fő, ún. mitológiai ciklusát
tartalmazó Második Mag Tured-i csala szövegéből
ismerjük) azzal végződött, hogy Nuada, Danu istennő
törzse isten királya, aki karját vesztette az első Mag
Tured-i csatában, átadta a jogart a fomoiri uralkodó
fiának, Bresnek, aki Danu istennő törzse körében élt
(később Dian Cecht, az istenek orvosa ezüstből műkart
készített Nuadának, innen ered Nuada Argetlám
mellékneve, vagyis Ezüstkezű Nuada). Danu istennő
törzsének második csatáját a fomoiriak ellen Lug
vezette, az egész elbeszélés középpontjában Lugnak és a
fomoiriak vezérűek, a félszemű Balornak a párviadala
áll. Lug a mellékneve szerint Samildanach, vagyis
"ezermester", félig-meddig ő maga is fomoiri (magának
Balornak az unokája). Nevezték még Lamhfadának, vagyis
"hosszú kezűnek" (mert Assal dárdája volt kezében, ezt
az északi szigetekről hozta neki "három iparos isten").
Lug parittyakővel kiveri Balor fél szemét, mivel
tekintete halált hozott minden élőlényre. A futásnak
eredt fomoiriak elhagyják Írország területét, Bres pedig
azzal menti bőrét, hogy a győztesek előtt feltárja a
földművelés tennivalóit s az egyes munkák időpontját.
Ezáltal Danu istennö törzse, amely eddig is járatos volt
a hadművészetben és a druidák tudományában, ezután
otthonossá válik a gazdálkodásban is. A hódítók utolsó
hullámának, Mil fiainak (a történeti írek elődeinek)
betörését, Danu istennő törzse fölött aratott diadalát
elbeszélő történet igen szegény archaikus mitológiai
anyagban. A hódítók útjuk során három istennővel
találkoznak, ők Írország névadói: Banba, Fodla és Erie.
Amargin költő megjövendöli Eriének) hogy az ő neve lesz
az ország fő neve mostantól fogva, válaszul Erie Mil
fiainak örök hatalmat jósol Írországban, Donnnak pedig
halált (Donn, aki a [túlvilág egyik ura volt, Írország
délnyugati partvidékén veszett a tengerbe, s az egyik
sziklaszigetet Tech Duinn-nak, "Donn Házának" nevezték,
és a holtak birodalmának tartották). Mil fiainak meg
kellett vívniuk a három istennő férjével: Mac Cuillal,
Mac Cechttel és Mac Greinével (a királyi hatalmat
pártfogoló istenekkel), s ezzel végleges győzelmet
arattak Danu istennő törzse fölött a Tailtiw mellett
(Lug itt évről évre megült ünnepet alapirott). Danu
istennő törzse azonban elérte Mil fiainál, hogy
megosszák a haralmat, s az előbbieknek jutott az
alvilág. Az alsó világnak (amelynek nincs kifejezetten
olyan jellege, mintha khtonikus feneketlen mélység
lenne) a lakóit az ír mitológiában és folklórban
sideknek nevezik (így emlegetik azokat a dombokat is,
amelyeken állítólag tanyáznak), s az emberektől
elsősorban abban különböznek, hogy ismerik a mágia
művészetét, nem pedig "isteni" mivoltukkal.
A kelta
mitológia emlékei a tulajdonképpeni epikus és mesei
irodalmi alkotásokban is fennmaradtak, elsősorban a
megfelelő ír sagákban. Számos saga Írország "hősi
koráról" regél; időszámításunk kezdetéről, amikor az
uladiak (Észak-Írország legnagyobb etnikus csoportja,
amely Ulster tartománynak adott nevet) ura Conchobar
volt, és Cú Chulainn, Fergus, Conall s más hősök tűntek
ki tetteikkel. A sagák nem egy eseménye és szereplője a
mitológiából nőtt ki, s kiegészíti a tényleges
mitológiai elbeszélések adatait. A legfőbb istenanyának,
anyaistennek (a kelta mitológiában nagyon kifejlett
alak) kései visszhangja Medbnek, Connacht
uralkodónőjének, Ailil feleségének az alakja; ugyanebbe
a fogalomkörbe tartozik a túlvilág úrnőinek (Aina,
Cliodn) a sagákban fennmaradt hagyománya. Istennői
vonásaikat megőrizték a hősöket nevelő asszonyok is,
mint Scatach, ahogyan megőrizték a hadistenek is, mínt
Morrigan, Nemain és Badb (az ő neve maradt fenn a gall
cathubodua szóban). Három Macha nevű mítoszhősben:
Nemed, Kimbaet és Crunchu feleségében Dumézil francia
kutató a varázstudás, a hadművészet és a tennékenység
megszemélyesítését látta. E három aspektus néha egyetlen
személyben egyesül, mint pl. Anuban, CaiIIechben és
Berryben (ez az istennő megtartotta népszerüségét az ír
és skót folklórban egészen napjainkig). A sagák több
férfi szereplője, elsősorban Bricriu, Cú Roi és Midir,
ugyancsak isteni származású. Bricriu (a Bricriu lakomája
c. sagában) jellegzetes mitológiai tréfacsináló,
trickster, aki viszályt szít a hősök között, Midir (vö.
a Deo Medrunak tett gall fogadalmi szöveggel) egy sídnek
(sidek lakta varázsdombnak), a Bri Leithnek az ura, a
túlvilág istene; Cú Roi a varázstudományban jártas vitéz
és világjáró, mint az istenek pásziora, hasonlatos az
óind Púsan-hoz. Mitológiai alapokon nyugszik a sagák nem
egy fordulata és epizódja: a mágikus próbákról, a
túlvilági lényekkel folytatott vetélkedésről, alvilági
utakról (Cú Chulainn, Crimtann Nia Nair ) szóló
történetek. Mitologikus magának Cú Chulainnak az alakja,
a történet főhőse, "kihez mérhető nincs a halandók
között", Lug és Dechtire fia (más változat szerint úgy
született, hogy Conchobar vérfertőzö kapcsolatra lépett
a húgával vagy lányával, Dechtirével). Gyermekfejjel
véghezvitt hőstettei hasonlóak az avatási rítusokhoz,
életének számos epizódja része az indoeurópai mítoszhősi
hagyománynak (párviadala három ellenfelével, fel nem
ismert fiának megölése, mágikus átváltozások).
Némileg különálló jelenségnek számítanak a legendás
bölcsről és látnokról, Finnről szóló történetek, amelyek
a kései folklórban váltak különösen népszerűekké. Finn
az erdőkben tanyázó hadakat vezette, csak a vadászatnak
és harcnak élt, s ezek révén gyakran került kapcsolatba
a túlvilággal. Fia, Oisin (Osszián) a monda szerint
megérte Szent Patrik (az ír keresztény egyház 5. sz.-i
legendás megalapítója) korát, s elbeszélte neki azokat a
hagyományokat, amelyek Írország felszínének
kialakulásáról, folyóinak, tavainak történetéről szólnak.
A kelta mitológia és a kelta epikus mondák emlékei
később továbbéltek Írország, Wales, Comwall, Man szigete
és Bretagne (a kelta nyelv és kulturális örökség
továbbélésének területei) népeinek folklórjában, s
gazdagították a középkori európai irodalmat. Alapjaiban
kelta az Artur királyról és Kerekasztaláról, Tristanról
és Isoldáról szóló mondakör, walesi (valamint cornwalli)
hagyományban gyökerezik Pelles (Pwyll), Merlin (Mirddin)
és sok más hős alakja és a róluk s velük kapcsolatban
álló hősökről szóló hagyomány. A kelta múltban
gyökerezik a Grál-monda s a "boldogok szigetéről", az
Avallonról szóló történet; a Finn gyermekkorát elbeszélő
monda az egyik középkori verses regény, a Parsival
(Perseval) lovag erdei neveltetését elbeszélő történetnek
lett egyik fő forrása.