FINN ŐSMONDA

Az aranytojást tojó sas

A szép és kecses leány, Luonnotár már évek, évszázadok óta lebegett a kék égbolton. A természet lányát kietlen és egyhangú, végtelen tér vette körül. Lassacskán álmos fáradtság kerítette hatalmába, kimerítette a magány, más tájakat szeretett volna látni.

Messze nagyon messze Luonnotár égi birodalmától, odalent hullámzott a végtelen tenger. A lány összeszedve erejét sebesen lesiklott a magasból, ahol élt, s leszállt a viharos tenger tajtékos hullámaira. Szélvész tombolt, s ő sokáig hányódott, sodródott a hullámokon, akár egy törékeny csónak.

Amikor minden megnyugodott, és Luonnotár új erőt érzett magában, tudta már, hogy egy fiúval viselős, aki csak akkor fog megszületni, ha a világ készen áll a fogadására.

Luonnotár kilenc esztendeig kutatta a határtalan tengert, reménykedve, hogy talál egy partot, ahol megvetheti a lábát és megpihenhet, de mindhiába. Talán a szüntelen bolyongás a sorsa a végtelen hullámverésben? Dideregve és zokogva fohászkodott Ukkóhoz, a mérhetetlen egek urához.

Könnyeitől elvakulva már nem is látta meg a tenger mélységei fölött keringő kiterjesztett szárnyú sast. A nőstény sas fészekrakó helyet keresett, de ez a világ, a víz s a szél nem nyújtott számára menedéket, ezért keservesen rikoltozott.

Luonnotár meghallotta a hangját, a hátára fordult, hogy jobban lássa a madarat, majd egyik térdét a habok, fölé tartotta. A sas nyomban elfoglalta ezt a gondviselés támasztotta szigetet, fészket rakott rajta és hét tojást tojt: az első hat aranyból, a hetedik azonban vasból volt. A madár három napig költött. Luonnotár mozdulni sem mert, de a harmadik nap végén égő fájdalom hasított a térdébe, s meg kellett mozdítania. Kinyújtotta a lábát, a tojások legurultak róla, s a hullámok közé zuhanva összetörtek. Ám nem merültek el a mélységben, hanem az aranytojások széttört héjának darabjai hatalmasra nőttek, egyes töredékei a levegő felsőbb rétegébe szálltak, s belőlük lett az égbolt, más darabjai egybeforrottak, s ezekből formálódott ki a Föld. A tojások sárgájából lett a Nap, fehérjéből a Hold, héjuk apróbb töredékeiből a csillagok és a felhők, az előbbiek aranyból az utóbbiak vasból.

Luonnotár még kilenc esztendeig bolyongott a végtelen tengeren, de most tekintete végre megpihenhetett az őt körülvevő új világon. Mégsem tudott sokáig nyugodni, mert az új föld lapos volt és egyhangú. A tizedik nyáron elhatározta, hogy megszépíti a Földet. A mű megalkotásához saját teste szolgált eszközül. Ahol kinyújtotta a karját, hegyvonulat emelkedett. Csípőjével és homlokával lapította le a partvidékeket. Lábaival völgyeket szántott, kezével szigeteket és kőszirteket formált. Belemerült a tengeri örvénybe, s szakadékokat és barlangokat vájt a mélyben. Ahol víztől harmatos teste megpihent, források, folyók, fakadtak, s ha tovább lépett tavak csillogtak nyomában.

Művét azzal koronázta meg, hogy világra hozta hosszú évek óta hordott gyermekét, Vainamoinent, aki elsőként szántotta fel és vetette be az anyja által megformált földet.