Törökország története

Az anatóliai törökség lassú „honfoglalása” az első ezredfordulót követő években vette kezdetét.
A hajdani Római Birodalom nyugati felének bukását túlélő Bizánc keleti végeit ekkor kezdte el fenyegetni egy új, eleinte a többinél talán erősebbnek nem is tűnő ellenfél, mely végül négy évszázaddal később, 1453-ban megadta neki a kegyelemdöfést. Mint minden nagy terjeszkedés és hódítás, ez is kisebb portyákkal kezdődött, amit egyre tudatosabb támadások követtek, melyek során Alp Arszlán türkmén lovashadserege 1071-ben a mai észak-kelet Törökországban fekvő Malazgirtnál legyőzte a bizánciakat. Ha évszámhoz szeretnénk kötni a „török honfoglalást”, talán ezt a dátumot jelölhetnénk meg: a mai törökországi törökség alapját jelentő első türkmének immár Anatóliában voltak és megnyílt az első kapu a félsziget teljes birtokbavételéhez vezető lassú úton...

E türkmének az Alp Arszlán Tugrul nevű elődje által létrehozott, rövid életű, Bagdadból kormányzott Szeldzsuk Birodalom katonái voltak, mely 1153-ban -szintén az oguztörökök közé tartozó- más török törzsek támadásai révén szétesett. Egyik utódállama a konyai Szeldzsuk szultánság lett, ahova Ertogrul törzsfő vezetésével a 13. század harmincas éveiben további letelepedő oguz törzsek egy hulláma érkezett. Az új letelepedők hamar a térség uraivá váltak: Ertogrul Oszmán nevű fia elfoglalta Konyát, majd a mai nyugat Törökországban található Brusszát (Bursa), amit terjeszkedő állama fővárosává tett. Ő volt az, akinek utódai a megszülető új birodalom szultánjait adták, a világ egyik legtovább uralkodó dinasztiájának, az Oszmán-háznak a tagjaiként.

Törökország -pontosabban az Oszmán Birodalom- története innentől egészen az I. Világháborúig lényegében egy az ő történetükkel. Oszmán Gázi (1280-1326) valamennyi utódáról nehéz lenne egy ilyen rövid összefoglalóban írni, róluk külön könyvek szólnak. Akiket a magyar átlagembernek érdemes közülük ismerni, azok a következőek:

Az I. Oszmánt követő Orhán (1326-1360), I. Murád (1360-1389) és I. Bajezid (1389-1402) csaknem Anatólia egész területét meghódították, majd a terjeszkedő törökök Európában megvetve lábukat betörtek Trákiába, Makedóniába, Bulgáriába és Szerbiába.
Murád 1361-ben elfoglalta a mostani bolgár-török határnál fekvő Drinápolyt (Edirne), mely Ertogrul letelepedő népének egykori központja, a mai szemmel falucskának is alig nevezhető hajdani Sögüt, majd pedig Brussza (Bursa) után immár az Oszmánok harmadik fővárosa lett. Az 1389-ben Koszovo poljén -azaz Rigómezőn- vívott csatában legyőzte a szerb uralkodó, Lázár seregeit és innentől a Balkán urává vált. Győzelmét persze csak percekig ünnepelhette, egy erre esküt tett, önmagát foglyul ejtető szerb hős végzett vele.
Murád fia, Bajezid lett az első „igazi szultán”, miután a kairói kalifa neki adományozta a szultáni címet. Bajezid tovább szilárdította hatalmát Anatóliában, 1396-ban pedig Nikápolynál (Nigbolu) legyőzte a kereszteseket. Az akkori terjeszkedésnek Timur Lenk mongol és csagatáj török hadai vetettek véget, melyek során Bajezid fogságba került, ahonnan már nem szabadult ki.

Ezt követően hatalmi harcok kezdődtek, amikből I. Mehmed (1413-1421) került ki győztesen és a Timur Lenk halála után gyengülő mongoloktól lassan megkezdődhetett az elveszett keleti területek visszahódítása. Az őt követő II. Murád (1421-1451) és II. Mehmed (1451-1481) alatt újra megerősödött a Birodalom. 1444-ben Várnánál megverték a kereszteseket, majd 1448-ban Hunyadi János és az albán Szkander bég (Kasztrióta György) szövetséges seregeit is legyőzték a második rigómezei csatában.

Az ekkorra időközben már városállammá zsugorodott és az Isztambulban ma is látható várfalak közé szorult hajdani Kelet-Római Birodalom nemigen tudta tovább tartani magát. 1453. április 6-án ostrom alá vették és május 29-én elfoglalták Konstantinápolyt. A városba való betörést és a győzelmet követően II. Mehmed azonnal véget vetett a harcoknak és megszilárdította a rendet új fővárosában.
Az Oszmánok sajátos toleranciájával viseltetett a másvallásúak iránt, ami kedvezett az új központ felvirágzásának, annak főként görög és örmény kézművesei, iparosai és kereskedői által. Az anatóliai török kultúra ekkoriban kezdett végleg olyanná válni, amilyennek ma is ismerjük: a türk felmenők révén "kicsit belső ázsiai", az egy évezreddel ezelőtt felvett iszlámból adódóan "kicsit arabos", a félsziget elhelyezkedése és múltja miatt "kicsit mediterrán", "kicsit keleti", "kicsit nyugati"...

A következő években I.Szelim szultán (1512-20) legyőzte a mamelukokat és egészen Algériáig övé lett Afrika északi partvidéke, a Nílus termékeny völgyével egyetemben.
Az ő fia volt az az I. Nagy Szulejmán (1520-1566), akinek neve egy a Birodalom fénykorával, mely ekkoriban már Egyiptomtól Magyarországig és Algériától a Kaukázusig nyúlt. 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt (Belgrád), 1526-ban Mohácsnál győzött, majd 1541-ben a magyar történelemből ismert csellel Buda is a kezére került .

Itt már százötven évre összefonódik a két ország története. Magyarország számára szomorú történet ugyan, mert "jobb lett volna" ha inkább senki sem akarja megszállni, de a közhelyekkel ellentétben tudni kell, hogy a megszállt területeken tovább folyt a középső országrész mindennapi élete, az egyszerű emberek pedig lassan megtanultak együtt élni a városokba települt török lakossággal. A teljesen letarolt vidékek képe inkább a magyar-török-osztrák portyák által rendszeresen zaklatott, többször helyet változtató megyényi széles határsávot jellemezte...

A Nagy Szulejmánt követő első szultánok még tartották hatalmukat és valamennyit még tudott terjeszkedni a Birodalom. III. Murád (1574-1595) megszerezte például Tuniszt, a marokkói Fezt, Krétát és Azerbajdzsánt, de ezt követően terjeszkedés megtorpant, majd idővel a gyengülés jelei kezdtek mutatkozni.
Egy ekkora méretű, több irányból is fenyegetett birodalom végeit már lehetetlen volt utánpótlással ellátni. "Felélte erejét." A jelentkező egyre erősebb problémák és a kevésbé tehetséges uralkodók egész sora egy három évszázadon át tartó hanyatláshoz s végül a Birodalom halálához vezettek. E hanyatlás kezdeti szakaszában szenvedett Kara Musztafa pasa vereséget Bécsnél 1683-ban, majd 1686-ban elvesztették Budát, 1699-re pedig a Temesköz kivételével az összes megszállt magyar területet. A következő másfél évszázad Oroszország, Ausztria és Velence ellen vívott háborúi során a Birodalom lassan tovább zsugorodott.
A 18. századi Európában megindult fejlődés szinte teljesen elkerülte. II. Szelim (1789-1807) tett ugyan néhány reformkísérletet, de ezek lényegi változást nem hoztak, egy évig trónon ült utóda (IV. Musztafa) pedig nem követte példáját. Csak a II. Mahmud (1808-1839) által elkezdett és fiai (Abdulmedzsid 1839-1861 és Abdul-Aziz 1861-76) által folytatott reformok révén erősödött meg még egy fél évszázadra a betegeskedő Birodalom helyzete. 1876-ban megszületett a legelső iszlám államban írott alkotmány, amit az akkor trónlalépő szultán, II. Abdulhamid (1876-1909) elfogadott. Sok újat természetesen ez sem hozott, az összeült parlamentet ugyanis nagyon hamar feloszlatták és harminc éven át, egészen 1908-ig nem hívták össze. Eközben az oroszokkal folytatott háborúnak végetvető San Stefano-i béke, majd berlini kongresszuson született szerződés tovább szűkítették az Oszmán kéz alatt lévő területeket.
Abdulhamid végül 1909-ben a forradalmi erők nyomására lemondott, majd őt követően még két rövid időre trónralépett szultán és egy kalifa (V. Mehmed, VI. Mehmed, valamint II. Abdul-Medzsid) "uralkodott" a széthulló Birodalmon, 1923. október 29-ig, a Török Köztársaság megszületéséig.

Színre lép a 20. század egyik legnagyobb hőse

Mustafa, akit a török pénzekről, a Törökországban úton útfélen neki állított szobrokról és a legtöbb török lakás falára is kitett őt ábrázoló képekről Atatürkként, azaz "Atyatörökként" ismerhetünk, 1881-ben született a görögországi Szalonikiben (Selanik). Életének története egy a modern Törökország történetével, ahhoz, hogy a Török Köztársaságot, a "Török Dzsumhuriyetet" ismerhessük, őt magát is ismernünk kell.

Apja, Ali Riza nyugalmazott vámtiszt és fakereskedő volt, egy hajdani szultáni tiszt fia. Haladó gondolkodású, szöges ellentéte feleségének, a szultáni házat a végsőkig tisztelő, mélyen vallásos Zübeyde asszonynak. Bár Mustafa alig volt hét éves, amikor apja meghalt, világnézetére a későbbiekben mégis nagy hatást gyakorolt e két világ találkozása.
Anyja a hagyományos elveken oktató helyi iskolába adta, majd apja halálát követően kisebb megszakítással ugyanitt, szülővárosában folytatta tanulmányait, egészen egy diáktársával történt összetűzésig, mely mindörökre megváltoztatta életét. Miután a tanár szétválasztotta őket, és a tanteremben pálcájával ütlegelve megfenyítette, többet nem tette be lábát az iskola falai közé.

E szégyenteljes eseményt követően élete a katonai pálya irányába vezetett. Akkori török szokás szerinti egyetlen egy szál neve mellé ezen évek alatt kapta a Kemal, azaz a "Kitűnő" nevet, egy hozzá hasonlóan szintén Mustafának hívott matematikatanárától, hogy tőle és a többi rengeteg Mustafától ezzel a tanulmányi eredményei alapján kiérdemelt névvel meg lehessen különböztetni. Felsőbb katonai tanulmányait a Harbiye vezérkari iskolában folytatta, mely intézmény ekkoriban már melegágya volt a fennálló hatalom elleni szervezkedéseknek. A bomladozó szultáni államért túlságosan nem rajongó fiatalok beszédtémái felett -szerencséjükre- sok esetben már a tanárok is szemet húnytak és szigoruk e téren mindössze arra terjedt ki, hogy megkérték őket: "lehetőleg ne itt, e falak közt forrongjatok!" Egy ilyen iskolán kívül titokban összejáró társaságnak lett tagja Mustafa Kemal, melyet egy beépített szultáni ügynök által hamarosan lelepleztek. A Harbiye majdnem összes végzőse börtönbe került. Ez mentette meg őket: az akkori nehéz időkben szükség volt a tehetséges fiatal katonai vezetőkre. További bebörtönzés, illetve annál is súlyosabb büntetés helyett ezért inkább kihelyezték őket a Birodalom távoli pontjaira. Mustafa így került a szíriai Damaszkuszba, ahol a lázongó helyi törzsek kordában tartása volt a dolga. Száműzetésének feloldását többször is kérelmezte, de elutasították. Egy alkalommal személyesen is próbálkozott, amihez engedély nélkül távozott el Szíriából Szalonikibe, ahol egy kitalált történettel állt elő, hogy egy ismeretlen Damaszkuszban a kezibe nyomott egy cédulát, melyen az állt, "meg kell jelennie". (Megtehette!)
Kérelmét ismételten elutasították. Ezután még néhány napot édesanyja házában töltött, miközben Szíriában kitudódott az eltávozása. Késve ért vissza. Yaffából (ma Tel Aviv) szökését segítő társai azonnal Akabába irányították, ahol éppen azokban a napokban folyt egy kisebb konfliktus az angolokkal. A lassan zsugorodó Birodalom számára kulcsfontosságú város volt. Mustafa ezzel leplezhette eltűnését, ám Isztambulban ezidőtájt már elfogatóparancsot adtak ki ellene...

A megkezdődő forradalom időben érkezett. 1908-ban a makedóniai Reznában megkezdődött a felkelés, melynek élére Mustafa társa, a szaloniki hármas számú hadtest vezérkari tisztje Enver állt. A felkelés előbb Monasztirra, majd az egész térségre kiterjedt. Az ifjútörökök -így nevezték őket- Reznában bejelentették a hatalomátvételt és hogy kormányt alakítanak. A leverésükre küldött zászlóaljak is melléjük álltak. Mustafa a forradalom hírére Szalonikibe sietett és ott csatlakozott hozzájuk. A hatalmához ragaszkodó szultán az erős nyomás hatására közben harminc év múltán újra összehívta a parlamentet...

Mint annyi forradalomban, itt is kialakultak egymástól eltérő irányzatok, melynek során a katonai és a civil vezetők szembekerültek egymással. E gyenge periódusban érte őket az ellenforradalom híre 1909-ben. Mustafa Kemal vezetésével Szalonikiből megindult a harmadik hadtest Isztambul felé. Ott Abdulhamid szultánt lemondatták, és Szalonikibe vitték. Az új szultán ezután V. Mohamed néven Abdulhamid két évvel fiatalabb testvére lett.

Mustafa ezidőtájt megfigyelőként franciaországi hadgyakorlatokon vett részt. Még nem állt a forradalom élén, melyet a felszín alatt különböző belső feszültségek gyengítettek és amelyek részben őt magát is kikezdték. (Ezek során fosztották meg például -koholt ügyek miatt- szaloniki ezredparancsnokságától is.)

1912-ben az olaszok megtámadták Tripoliszt, Kemal és a vele lassan szembekerülő rivalizáló Enver az ottani harcokban vettek részt, majd ezt követően a Balkán-háborúkban, melyek során a Birodalom újabb területeket vesztett, de a mai bolgár határ közelében fekvő Edirnét végül sikeresen visszaszerezték, ami további népszerűségüket sikeresen megalapozta.. (-Enver ezutóbbit megelőzően Isztambulban közben egy újabb hatalomátvételben is szerepet vállalt.)

1914-ben kitört az I. Világháború, amibe részben a hadügyminiszterré lett németbarát Enver révén Törökország is belekeveredett, mint utólag tudjuk, a vesztes oldalon, Anglia, Franciaország és Oroszország ellen...

1918-ban meghalt V. Mohamed, az új szultán pedig VI. Mohamed néven a Kemállal rokonszenvező Vahideddin lett. A háború már a végéhez közeledett. Az irtózatos emberi és anyagi áldozatok (főleg az oroszok ellen a hegyek közt halálra fagyott ezrek) Envert végképp népszerűtlenné tették, míg Kemált a Gallipolinál aratott győzelem után hősként ünnepelték.
Enver egy német repülőgépen menekült el Törökországból. Berlinből Moszkvába majd Belső-Ázsiába ment. 1920-ban Leninnel tárgyalt India esetleges elfoglalásáról, ahol a tervek szerint forradalmat robbantottak volna ki egy az orosz fennhatóság alatt élő török népek katonáiból toborzott hadsereg segítségével. Enver azonban korántsem volt a bolsevizmus híve! Turán, a pántörök állam megalapítása volt a célja. Miután az orosz forradalmárok a török népek közé küldték agitálni, azok terveit hátrahagyva hozzálátott terve megvalósításához. Az Ázsia szívében élő török népek valósággal szentként tisztelték és követték szavait. 1922-ben esett el egy oroszok elleni ütközetben, amikor a biztos menekülést kínáló afgán határszélről seregével visszafordulva inkább a hősi halált választotta.

Törökország eközben az antant egyre szűkülő gyűrűjébe került. Isztambul is az ő kezükön volt és nem csak a Birodalom gyarmatait foglalták el, hanem már az anatóliai területek felosztására és elszakítására készülődtek. Elkövettek azonban egy hatalmas hibát: érintetlenül hagyták a közigazgatást és nem fegyverezték le a török katonákat, akik többsége ezidőtájt a félsziget belsőbb vidékein tartózkodott.

Az Isztambuli vezetés és a szultán kész volt alávetni magát az antant békefeltételeinek, a kabinettfőnök Dzsevad pasa azonban csak színlelte ezt a szándékot és éppen ezért Kemalt, a Gallipoli után akkor már ünnepelt nemzeti hőst bízta meg a feltételek és a lefegyverzés végrehajtatásával Kisázsiában. (Nagyon jól tudta, hogy meg sem fordulna a fejében elárulni hazáját!) Az antant és a vezetés ebbe belement. 1919. május 16-án el is indultak Kemal és tiszttársai a Panderma fedélzetén a fekete-tengeri partvidék középső részén lévő kis kikötőváros, Samsun felé. Időközben nyilvánvalóvá vált, hogy valójában mire készülnek a hajón és életbe lépett ellenük egy feltartóztatásukat elrendelő parancs, de már késve: ők előbb értek Samsunba. Érkezésükkor a város török és keresztény lakosai egyaránt szabadítójukként ünnepelve fogadták. E városból indulva kezdte el személyesen végigjárni a hatalmas félszigeten tartózkodó ezredeket, megszervezve a fegyveres ellenállást. Közben újabb elfogatóparancs lépett életbe, de ez már az előbbinél is megkésettebb volt. Kemal áttette Samsunból és Sivasból Angorába, a mai Ankarába székhelyét. Érvelésük egyszerű volt: az isztambuli vezetés aláírhat bármit, számukra az a kormány nem létezik!

Közben az isztambuli kormány aláírta a vártnál is szigorúbb feltételeket diktáló sévres-i békeszerződést, melynek végrehajtására (egy évezreddel korábbi bizánci területek megszerzésének nem titkolt reményében) Görögország vállalkozott. Az ország teljes megszállására indoló rohamléptekben előrenyomuló görög csapatokat Kemal Eskişehirnél megállította. Az első nagy csata egy İnönü nevű helységnél folyt, generálisa és élete végéig hű barátja Ismet e hely nevét választotta később családnevéül.
A Londonban összeülő keleti konferencián már mindkét török kormány jelen volt: az isztambuli is és az ankarai is. Kemal tárgyalásokba kezdett az olaszokkal, akik ezt követően kivonták a háború óta török területen álló csapataikat. A második inönüi csatában már elsöprő győzelmet arattak a görögök felett és napok leforgása alatt kiszorították őket Anatóliából. Az antant azonban még mindig csak az isztambuli kormányt fogadta el. Ezt a kormányt az összehívott ankarai nemzetgyűlés törvényen kívülinek nyílvánította.
IV. Mohamed látva helyzetét angol védelem alá helyeztette magát és elhagyta az országot.
A kemalisták győzelme persze nem járt együtt azonnal a kalifátus és a szultánság teljes eltörlésével. Szultánságra éppenséggel a születő új államnak nem volt szüksége még alkotmányos keretek között sem, de az iszlám világban vallási vezetői címet jelentő kalifátus intézményének megszüntetése már egyrészt komoly ellenállásba ütközött volna (és ütközött is a későbbiekben), másrészt pedig az új állam világi hatalmát nem érintő hatalmat takart, mely elsősorban a lelkekről szólt és nem a politikáról. A következő örököst, II. Abdul Medzsidet az ankarai nemzetgyűlés megválasztotta a kalifai címre.

Eközben a lassan negyvenes éveit taposó Kemal váratlanul megnősült. Megismerkedett egy izmiri (Smirna) család lányával, a nála jóval fiatalabb Latifével. Minden külsőség nélkül, gyakorlatilag titokban keltek egybe. A konstantinápolyi amerikai iskolában és Franciaországban tanult modern életmódot folytató Latife nem csak a felesége, hanem titkárnője is lett és ő foglalkozott Kemál angol nyelvű levelezéseivel. Kapcsolatuk egyben munkakapcsolat is volt. Házasságuk hamar véget ért, a magát már házasságuk előtt is Latife Asszonynak szólító lány elhagyta...

1923. október 29-én végül kikiáltották a köztársaságot, majd felszámolták a még formálisan létező kalifátust is, mely rendelkezés értelmében az Oszmán-ház minden tagjának el kellett hagynia az országot.

Megszületett a modern Törökország

Mustafa Kemal Atatürk életének igazi nagy munkája csak itt kezdődött. Miután legyőzte a pusztulásra ítélt régi rendet, majd megmentette a többségében török lakta területeket az első világháború utáni biztos feldarabolástól és leszámolt az ország rendjét veszélyeztető maradék belső ellenfelekkel (1926-ban még merényletet kíséreltek meg ellene), el kellett kezdenie felépítenie az Oszmán Birodalom romjain a fiatal Török Köztársaságot. Mindenre kiterjedő reformokat vezetett be, melyek közül néhány mai szemmel talán túl radikálisnak is tűnhet, de valamennyiről elmondhatjuk, hogy a történelem őt igazolta.

Rendezte hazája külpolitikai helyzetét és ezzel egyidejűleg abban egy rohamosan fejlődő modern állam alapjait kezdte lerakni, mind lelki, mind pedig fizikai értelemben. Először is végleg szétválasztotta egymástól az államot és a vallást, eltörölte a feudális és félfeudális örökséghez kötődő címhasználatot és az azokkal járó előjogokat és szokásokat, bevezette a közigazgatási reformhoz elengedhetetlen családnévhasználatot (ő maga ekkor kapta a nemzetgyűléstől az Atatürk nevet!), elrendelte az általános tankötelezettséget és elindította a török nép felvilágosodását. E felvilágosító munkához szükség volt egy új nyelvre is, ami az egyszerű emberek által alig érthető arab-török irodalmi keveréknyelvet, az oszmánlidzsát felváltotta. A török nyelvet török alapokból újíttatta meg, eltöröltette belőle a feleslegesen túlszaporodott arab és perzsa szavakat és nyelvtani összetételeket, a török nyelv számára nehézkes arab ábécé betűi helyett pedig fonetikus latinbetűs írást vezettetett be (-melynek létrehozásában magyar nyelvészek is segítségére voltak!), majd az egész, addig csaknem 90%-ban analfabéta országot iskolapadba ültette és ezt a máig használt írást mindenkivel elsajátíttatta.
Természetesen a polgárosodás útján Törökország nem indulhatott volna el gazdasági fejlődés nélkül: az addig német és francia kézben lévő vasútvonalakat államosíttatta, majd továbbépíttette őket (éveken belül háromezer kilométerrel bővült az addig kétezer ötszáz kilométeres török vasúthálózat!), az első négy év alatt pedig mintegy kétezer gyár nőtt ki a vasutak mentén a "földből" és ezek az ipari vállalkozások további segítségként adó- és vámmentességben, valamint külön állami támogatásokban is részesültek.

Törökország ma is küzd komoly problémákkal, de az Atatürk mutatta út csodái így is szembetűnőek! A legtöbb szükséges árucikket illetően önellátó, fejlett és versenyképes mind az ipara, mind pedig a mezőgazdasága, a nagyobb cégek mellett működőképesek a kisvállalkozások is, a népszaporulatot tekintve egészséges a társadalom korfája, működőképes a társadalombiztosítása és vannak ugyan nagyon szegény rétegek és vidékek, de az emberek többségéről elmondható, hogy amennyire lehet, normális körülmények közt él.
Atatürk egyes módszereit a mai demokráciákban élők talán diktatórikusnak tekintik, mintsem demokratikusnak, a Török köztársaság rendjének megszilárdításában azonban nem álltak rendelkezésére más megoldások. Kezdetben a parlamentarizmus például egypártrendszeren alapult, egyszerűen azért, mert látta hogy a fiatal és törékeny demokrácia még nem érett meg egy kormány-ellenzék összetételű rendszerre. Idővel ez is bevezetésre került, ami az általa kijelölt út bölcs rugalmasságát is mutatja: "idővel lehet többet is, csak tudni kell mikor jött el az ideje".
Továbbá ami bírálóit illeti, korunkban gyakran vádolják szélsőséges nacionalizmussal is, holott a török népnek egyszerűen csak egészséges öntudatot adott és nem pedig idegengyűlöletet. (Az ilyenirányú tapasztalható megnyilvánulások más politikusok művei.) A "mindenki török" kijelentését többen szintén többféleképp szokták félreértelmezni, de ez is mindössze annyit tesz, hogy mindenki egyformán a török haza gyermeke, nyelvtől és vallástól függetlenül és annak tartozik hűséggel. Mindemellett mai észnek már őrjítően hat például a végbement görög-török lakosságcsere ténye, de a rengeteg véráldozatot követelő korai éveket követően valóban ez kínálkozott az esetleges további vérontás elkerüléséhez az egyetlen lehetséges megoldásnak azokban az időkben. (-és ez nem egészen olyan típusú lakosságcsere volt, mint amilyennel néhány ország történetében már találkozhattunk!)

Érdemeiről a Törökországot megismerni szándékozók számára beszélni nem valamilyen irányba történő elfogult politizálás, hanem a valós és észszerű igazságok bemutatása. Arra pedig, hogy az ő igazságai mennyire nem rendszerfüggőek, arra talán a legjobb választ a következő idézet adja:

"Hitler szemében kommunista volt. Sztálin szemében egy fasiszta. Népe így nevezte:"

ATATÜRK

Életének utolsó tíz évében szabadidejét çankayai házában töltötte. Amíg egészsége engedte, pezsgő társasági életet élt, de valahol mindig magányos volt. Család nem nem adatott neki. Utolsó napjaiban barátjával, İsmet İnönüvel, a bajszos szemüveges kis öreg generálissal, a hajdani inönüi hőssel váltott néha-néha szót. Régóta gyötrő máj- és vesebetegsége végül úrrá lett rajta.

1938. november 9-én, reggeli kilenc óra öt perckor Kemal Atatürk, a török nép atyja meghalt.

Halálát követően egy év múlva kitört a II. Világháború. Az általa megkezdett utat İnönü vezetésével folytató ország elkerülte az újabb világégést. A mai Törökország, amit turistaként odautazva láthatunk, az ő megkezdett művét dícséri, ezét a pénzekről és a tereken álló szobrokról mindenhol ránk és a népére tekintő emberét. Lassan hetven éve nincs köztünk, de még mindig egy Törökországgal és a török néppel!

Néhány idézet Atatürkről:

(Prof. Ahmet Taner Kislali:
Atatürk és a Nyugat -részletek)

"Atatürk nem utazott külföldre, a kor neves államférfiai, királyok, sahok, miniszterelnökök azonban előszobájában egymásnak adták a kilincset."

***

"A nyugat nem hitt abban, hogy a forradalom túl fogja élni Atatürköt.
Általános volt az a vélemény, hogy amint eltűnik "az egyetlen akadály", a forradalom összeomlik, és "egyenként visszakapnak mindent, amit Lausanne-ban odaadtak". A nyugat mindenekelőtt a törökországi "konzervetív erők"-höz fűzte reményeit. Vagyis abban bíztak, hogy Atatürköt - halála után - népe meg fogja tagadni!"

***

"A nyugatnak nem kellett Atatürk, mert keresztezte az ő érdekeiket. De végül is fejet kellett hajtani előtte. Az akkori brit miniszterelnök saját parlamentjében volt kénytelen elismerni:
"Ilyen lángész csak egyszer születik egy évszázadban, és azzal ez eggyel is épp nekünk kellett szembekerülni…""

***

Atatürk nem a nyugat támogatásával lépett a nyugatosodás útjára; épp ellenkezőleg, a kemalizmus "a nyugat ellenében való nyugatosodás"-t jelentett. Jól kell azonban látnunk, hogy mit jelent a nyugatosodás Atatürk számára. Már 1923-ban így fogalmazott:
"Mi nem azért vesszük át a nyugati civilizációt, hogy utánozzuk őket. Amint benne jónak találunk, azért, mert megfelel a mi sajátusságainknak, azt világszínvonalon fogjuk a magunkévá tenni. Az országok eltérnek egymástól, de civilizáció csak egy van, és nemzeti felemelkedés érdekében elkerülhetetlenül csatlakoznunk kell hozzá. Az Oszmán Birodalom megtorpanása is akkor kezdődött, amikor az Európa fölött aratott győzelmeikből fakadó elbizakodottságában elvágta az őt az európai népekhez kötő szálakat. Ez hiba volt, és mi nem esünk még egyszer ebbe a hibába… A török nép minden művelt nemzet barátja."
Utánzata-e a török forradalom a francia forradalomnak? Atatürk erre így felel:
"A francia forradalom nyomán a szabadságeszme bejárta az egész világot. Azóta azonban az emberiség sokat fejlődött. A török demokrácia a francia forradalom által nyitott úton indult el, de a maga sajátos módján haladt előre. Mert minden nép a maga helyzete és a kora körülményei szerint valósítja meg forradalmát. Bármennyire is lehetséges és szükséges a népek és demokráciák összefogása, az együttműködés csak egyetlen cél, a béke irányában valósulhat meg és válhat hazsnossá."
A Neue Presse tudósítójának egyik kérdésére Atatürk így fogalmazta meg Európára vonatkozó álláspontját:
"Európa másodrendű szerepet szánt nekünk; sőt, ennyi sem volt elég, mindent megtett azért, hogy összeomlásunkat siettesse. Amikor két olyan ellentétes gondolkodásmódról van szó, mint a keleti és nyugati, ennek forrását Európában kereshetjük… Európában létezik egy olyan mentalitás, amely ellen mindig küzdöttünk. Mi szeretjük a népet, és nyitott szemmel járunk a világban. És egyre jobban figyelünk, hogy lássuk mindazt, ami az országon belül és kívül történik. Érdekünk, hogy megkönnyítsük a kapcsolatokat népünk és a művelt népek között."

***

Atatürk célja valójában nem a "nyugatosodás", hanem a "civilizálódás" volt, de oly módon, hogy közben ne veszítsük el nemzeti sajátosságainkat. Atatürk indította el a török történelem vizsgálatát, ő járt élen a Közép-Ázsiáig és a hettitákig, Anatólia legrégibb múltjáig visszanyúló kutatások megindításában.
Az ő műve, hogy az utánzáson alapuló szerájkultúrától az ezeréves anatóliai kulturális szintézis felé fordultunk.
Atatürk nem volt az idegen tőke ellensége, ahogy a más népekkel való együttműködésé sem. De, mint mindenben, ezen a téren is elengethetetlen előfeltételnek tartotta az egyenlőséget és a köz javát. Igent mondott a nemzetközi tőkére, de csak azzal a feltétellel, hogy az nem veszélyezteti a nemzeti érdekeket és a függetlenséget.
Érdemes megismételni: a kemalizmus, olyan modernizációs folyamat, amely nem a Nyugat támogatásával, hanem a Nyugat ellenében ment végbe.

***

(Forrás: Kerekesházy József: Az igazi Kemál, Terebess Ázsia E-tár)