Az anya élményei

Előzmények (1)

Január 31-én este elkezdett babócánk mocorogni, de nem úgy, ahogy szokott, ezért valamilyen rossz érzés kerített hatalmába. Több emberrel beszéltünk, tulajdonképpen egész este csak telefonáltunk, míg arra jutottunk, a másnap reggelt még megvárjuk, csak azután vesszük Budapest felé az irányt. Mint utóbb kiderült, telihold volt azon az éjszakán, ami sokszor kicsalogatja a babákat. Másnap reggel fél méteres hóban bukdácsoltam lefelé a hegyoldalról a vasútállomásra.

Előzmények (2)

Február 12-t jósolt egy ismerősünk ismerve születési horoszkópomat, de babánk jól érezte még magát odabent. A ragyogó napsütésben a Margitszigeten jártunk, persze már csak "egyesben" tudtam közlekedni. Mivel éjjel sem történt semmi, Gábor hajnalban visszautazott Pécsre.

(1)
Csütörtök délelőtt (február 13-án) elkezd folyni valami belőlem, nem sok, csak szivárog - egyértelmű, hogy a magzatvíz. Mivel azonban fájások nem jelentkeznek, gondoltam, nem riasztok senkit, csak Ágit tájékoztatom. Egészségügyi betéttel nem szerelkeztem fel, ezért még leugrok a közeli boltba, ahol almát és egy zacskó kekszet is a kosárba teszek. Fél tizenegykor aztán beindulnak a fájások is. Ekkor tudatosul bennem, hogy Gábor vonattal este fél hatnál előbb nem fog visszaérni Pécsről (aznap hajnalban utazott vissza), kocsival pedig a hóhelyzet miatt nem mer elindulni.
(2)
Egész nap fekszem, az almát és a kekszet majszolom, a méhösszehúzódások olyan ritkák, hogy még aludni is tudok közben valamennyit. Azt lesem, mikor kezd sötétedni - akkor jön majd meg Gábor. Az idő valahogy nagyon gyorsan telik, már délután egy óra, már három, aztán kezd alkonyulni.
(3)
Gábort kérem meg, mérje az időt a fájások között, én nem tudok már erre figyelni. Este hat és hét között 4-6 percesek az időközök, most már felhívom Ágit, aki nyolckor érkezik Mónival, a dúlánkkal.
(4)
Gábor felpörög: ennivalót, innivalót készít. A nyughatatlanságot, ami körülveszi, már nem kívánom, csak csendre, belső odafigyelésre vágyom.
Ági megvizsgál - már 5 cm-re nyitva a méhszáj, ennek mindenki örül. Aztán csak ülök a nagy franciaágy szélén, nyögdécselek, Móni masszírozza a derekamat a fájások alatt. Ági bátorít, hogy itt kiabálni is lehet ám, nem zavarok vele senkit, de érzem, ennek még nem jött el az ideje. Ahogy a kádba szállásnak sem (ezt az egyet mindenképpen terveztem a vajúdás alatt). Körben a teamécsesek lángja pislákol.
(5)
Ki tudja, mennyi idő múlva már jobban esik térdelve rátámaszkodni az ágyra, később Ági és Móni borogatják forró vizes pelenkákkal a pocakomat és a derekamat; minél forróbb, annál jobban esik. Muskotályzsálya és a magzatvíz összetéveszthetetlen illata terjeng a levegőben.
(6)
Hányinger környékez. Egy könyvből tudom, ez normális velejárója lehet egy szülésnek. Én még az átlagosnál is jobban utálok hányni, ezért mindent megteszek, hogy ez ne következzen be. Mivel a zihálástól gyakran kiszárad a szám, vízzel öblítem ki, de lenyelni már nem merem. A vödröt, amibe beleköpök, mindenhová készségesen utánam hozzák.
(7)
Most kell a kádba ülni, érzem. Vágyom rá, hogy mindenhol forróság vegyen körül, hogy csobogó vizet halljak, és ellazulhassak. A fürdőszobában is csak gyertyák égnek, csend van. Itt is a magzatvíz illata leng körül. Ágit és Mónit elküldjük, csak Gábor marad, aki időtlen időkig masszírozza előre hajolva a derekamat minden összehúzódás alatt.
A méhösszehúzódások szó hallatára irtózatos hasfájásra számítottam, ehelyett a derekam fáj kimondhatatlanul. Mintha a hátamon akarna kijönni ez a baba.
Aztán ennek is vége, mintha nem haladna előre a szülés, a forróságtól teljesen elbódulok, Gábor már a homlokomat borogatja hideg vízzel. És egyszer csak mintha valami hátul belülről nyomna. Gyorsan hívjuk Ágit, aki megállapítja, hátul eltűnt a méhszáj, és a baba szívhangjai is megnyugtatóak.
(8)
Vissza a szobába. Kezdek fáradni, nem számítottam rá, hogy még mindig tart a tágulási szak. Legszívesebben ledőlnék, de Ági inkább a sétát javasolja, amiről én is tudom, hogy gyorsítja a vajúdást. Tehát 3,5 méter támolygás Gáborra támaszkodva az ajtóig, aztán 3,5 méter vissza a szülőszékig, ott egy méhösszehúzódás masszírozással kísérve (Gábor ujjai lassan kezdenek elkopni), és kezdődik minden elölről. A kiáltásaim hangereje is nő. Ez volt az egyik legnehezebb szakasz.
Közben egyre azt akarom megtudni Ágitól, mi van azzal a fiatalasszonnyal, akivel a párcsoportos foglalkozáson találkoztunk, és akinek öt lánytestvére van. Megszült már? Fia lett vagy lánya? De valahogy mégsem jutok el odáig, hogy megkérdezzem. Valamikor etájt - ha jól emlékszem - villan be álomképként egy név: Lucas. Erről Lucas Cranach, a neves festő jut eszembe. (Nem beszéltünk névről, reménykedtünk benne, hogy fülest kapunk a vajúdás alatt, hogy is hívjuk majd gyermekünket. Nem csalódtunk az őrangyalban. Kisfiunk a Lukács nevet kapta.)
(9)
És egyszer csak érzem - ez már a baba! Kifelé, lefelé igyekszik. Ági javaslatára minden fájás között ledőlök. Bár rossz alvó és elalvó vagyok, muszáj hinnem neki, hogy egy percig is lehet aludni. Mindenesetre megpróbálok közben ellazulni és pihenni, ami azért sem olyan nehéz, mert a méhösszehúzódások alatt megváltozik a tudatállapotom, olyan, mintha én nem én lennék, nem nekem fájna. (Hogy az ember nem feltétlenül azonos önmagával, álmában fordulhat elő: kívülről is meg belülről is látja az eseményeket, egyszerre két szereplőben él stb.)
(10)
Valahogy Gábor keze kerül a számba, arra harapva próbálom a sikítások erejét mérsékelni, de Ági hamar kapcsol, és elszalasztja Mónit egy fakanálért. Szólni akarok, hogy csak egyetlenegy darab van az egész konyhában, az is ott meg ott, de mire felocsúdok, Móni már a számba adja, én meg jólesően ráharapok. Kemény, mégsem teszi tönkre a fogaimat.
(11)
Már csak arra koncentrálok, milyen helyzetben fáj kevésbé a derekam. Leülök a szülőszékre - nem jó. Guggolni nem tudok hosszasan, nem tart meg a lábam, így azzal nem is kísérletezem. Állni jó, de úgy nem fér ki a baba feje, pedig már látszik a hajas fejbőre. Ági fejére támaszkodok, megtart. Aztán Ági javaslatára Gábor beáll a hátam mögé, a hónom alá nyúl, lassan rá merek ereszkedni.
(12)
Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy "Ágicát" kiáltsak, úgy érzem, ez segít. A gátam mintha szét akarna repedni, legjobban a forró borogatás ellensúlyozza a szétszakadás érzését, kicsi babám nyomja-nyomja kifelé a buksiját, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy kifér. Ági megnyugtat. Minden sikolyommal a magas cét közelítem. Aztán a negyedik-ötödik nekirugaszkodásra tényleg kibújik: érzem a fejecskéjét, a vállát, csöpp törzsét és a lábait. Egyetlen csusszanás volt az egész. (Mint számomra utóbb kiderült, a legvégén már gyengék voltak a szívhangok, Ági gyanakodott, és tényleg: a nyakára tekeredett a köldökzsinór. Ezért nem várta meg a következő kontrakciót, hanem az elsőre kibújtatta babócánkat.) Hajnali négy óra van.
(13)
Néhány másodperc, és magamhoz térek, addig Ági és Móni ellátják a mi kis ajándékcsomagunkat (megtörölgetik és bebugyolálják egy takaróba), aki nyekereg egy kicsit. Aztán egy párnát tesznek mögém az ágyra, és végre rám fektetik Őt, akit annyira vártunk. Abban a pillanatban elhallgat. A magzatmáz, amire olyan kíváncsiak voltunk, sehol sincs. Gábor mellémdől az ágyra, és együtt gyönyörködünk az új jövevényben. Egy idő után Gábor kíváncsisága felfedi a titkot: kisfiunk született. Én annyira biztos voltam benne (az egész várandósság alatt éreztem), hogy teljes természetességgel fogadom a hírt.
(14)
Babócánk szopik. Csendben, kitartóan. Húsz perc telt el a születése óta.
Én pedig "olthatatlan" szomjamat oltom tiszta vízzel. Ilyenkor derül ki, milyen jó ötlet a hajlítható szívószál. (Többek között ez is szerepel a beszerzendők listáján a tervezett otthonszüléshez.)
(15)
Gábor vágja el a köldökzsinórt. Ági mutatja, hogy hol kell (úgy 8 cm-re a pocakjától). Aztán elkötik egy tiszta, fehér cipőfűzővel. (Három nappal később problémamentesen leesik.)
(16)
Ági kérdezi, akarjuk-e tudni a pontos születési súlyt, mert van nála egy mérleg (amilyet a halaskofák szoktak használni). Ez az egyetlen adat, amit tényleg fontosnak tartok, így sor kerül a mérésre. Kisfiunknak nem tetszik a dolog, Ági pedig mérgelődik, hogy mindig csak ezek a számok - ezek a fontosak. Végül kiderül, hogy nem sok híja van a 3,5 kg-nak, ahogy azt Ági előre meg is jósolta - csak úgy ránézésre.
(17)
A méhlepény még hátravan! Gábor átvonul kisfiunkkal a másik szobába, mert ehhez bizony fel kell kapcsolni a nagy villanyt. Ági az ágy szélére ültet, és csak arra kér, egyet nyomjak, aztán meg, hogy ne ilyen gyorsan. Egy pillanat - és megszületett a tápláló szövet is. Ép, egészséges. Majd otthon eláshatjuk a kertben, addig a mélyhűtőben pihen.
(18)
Ezután következik egy számomra megdöbbentő élmény: lemossák, leöblítik a gátamat meleg vízzel. Úgy érzem magam, mint a tanítványok egyike, akiknek Jézus megmosta a lábát. Aztán a franciaágynak arra a felére segítenek, ahol feküdni szeretnék. Bejön Gábor is, hozza a babánkat, mellémfekteti. Hamarosan ő is odabújik hozzánk.
(19)
Lassan hajnali hat óra. Láthatatlan, mégis figyelmükkel végig jelen levő segítőink, Ági és Móni pakolnak, Gábor még pizzát csomagol Áginak (hiába volt kész már este, nem evett belőle - mondván, nem akarja, hogy a szülésemről a pizza illata jusson eszembe, amiért utólag nagyon hálás vagyok neki), lecipeli a nagy táskát, aztán összebújunk hármasban, és azon tanakodunk, kit hívjunk telefonon elsőnek. Végül minden közeli rokonra sor kerül, a többiek szöveges üzenetet kapnak. A nap első sugarai betűznek az ablakon.
(közbevetett megjegyzés)
Az egyetlen csalódás számomra, hogy nem ismerhettem meg Ágit. A felkészítő tanfolyamon több napon is találkoztunk, de ott mindig olyan sokan voltunk. Azt gondoltam, nem baj, majd a szülésnél, ott csak velünk lesz, csak ránk fog figyelni, akkor majd eljön a személyes ismeretség ideje. Nem így volt. Csak a higgadt hangjára, kérdő tekintetére emlékszem egy-egy kérdés után, szeretném-e ezt vagy azt; arra emlékszem, hogy bármikor ott volt, ha hívtuk, de sosem tolakodott előtérbe. Észrevétlen maradt, mégis a szó szoros értelmében jelen volt. Nem gondolt másra, másfelé, csak ránk figyelt, ebben biztos vagyok.
(20)
Hiába az átvirrasztott éjszaka, a fizikai fáradtság, nem tudunk elaludni. Gyöngy babánkat nézzük, ahogy alszik, és próbáljuk magunkba vésni még álmában is számtalan arckifejezését.
A gyermekágyi depressziót én gyermekágyi érzékenységre módosítanám: az ember lánya tényleg hajlamos minden fél órában elsírni magát, de nekem az örömtől folynak a könnyeim megállíthatatlanul a szülést követő napokban, sőt hetekben.
(21)
A családunk kibővült. Péntek hajnaltól már hárman vagyunk három testben. Együttlétünket senki nem zavarja meg: nem kell harcolnom azért, hogy éjjel-nappal együtt lehessek a babámmal, nem viszik el nyakra-főre vizsgálatokra, vérvételre, fürdetni, akkor szoptatom meg, amikor jónak látom, nem kap kiegészítést, teát, tápszert, és a páromnak sem kell elhagynia minket két órával a szülés után.
(22)
Szombaton este egy kedves gyerekorvos, aki megvárja a szoptatás végét, megvizsgálja babánkat. Kiderül, hogy minden rendben, csak az egyik lábát kell helyremasszírozni, mert már kevés volt neki a hely a méhemben.
Vasárnap délben megérkeznek a szüleink, és hazavisznek minket Pécsre. Az utat - egy közbeiktatott szoptatással - mindhárman jól bírjuk.
(23)
A szoptatással nincs semmi gondom, vasárnap délután lövell be a tej az egyik mellemben, estefelé a másikban. Árgus szemmel figyelek, nehogy túlságosan is beduzzadjon valamelyik. Körülbelül két hétig kell hébe-hóba fejnem, azután beáll a tejtermelődés az igénynek megfelelően.
Az élettani sárgaság három napig tart, négyóránként felébred, szopik, és az élet megy tovább.

(végszó)
Szülésem után még nyitottabb füllel hallgattam a szüléstörténeteket, és arra jutottam, szép, háborítatlan szülésben volt részünk, ahol a párom is aktívan közreműködhetett (ez nemcsak a kezem szorítására korlátozódott), gyermekünknek pedig a lehető legjobb körülményeket biztosítottuk élete sorsdöntő pillanataiban, első napjaiban. A következő is ilyen szép legyen!