Az apa élményei a születésről

Mint eddigi oldalainkból tudhatjátok, sem magunknak, sem születendő gyermekünknek nem kívántuk az intézményesített szülést-születést, s mivel városunkban nincsenek meg a szükséges feltételei az otthonszülésnek, élve a lehetőséggel Budapesten vártuk, és segítettük világra első gyermekünket egy belvárosi lakás gyertyafényes szobájában.

 

Út a születésig

Bár még csak apaságom első napjaiban vagyok, de úgy érzem, valami nagyon fontosat tudtunk megadni gyermekünknek, ez pedig nem más, mint világrajövetelének első pillanatainak, óráinak és napjainak meghittsége, nyugalma, melegsége és biztonsága. Aki életéből szentel a lélek mélységeinek és magasságainak megismerésére időt, az tudhatja, mennyire döntő alap ez. Erős öröm és elégedettség él bennem, hogy ilyen kezdettel ajándékozhattuk meg egymást.
Persze néhány hónapja, amikor egy csípős novemberi pénteken vonatoztunk hazafelé Geréb Ágiék információs estjéről, még kételyek hullámoztak bennem, hogy miként lehet Pécs-Budapest viszonylatban nyugodt lélekkel nekiindulni egy szülésnek, amikoris, ha már elindul a szülés, már nem lehet elindulni. Aztán szép lassan kitisztult a kép, és ha az ember gyűjt magában elég bizalmat, a segítség sem marad el soha.
Így az orvosok által a február második harmadára prognosztizált dátumhoz kételyekkel közeledve asztrológiai támogatást kaptunk, és két dátum jött számításba Zsuzsi születési ideje alapján: február 12-e és 14-e. A biztonság kedvéért, mivel nagy havazások kezdődtek felénk is, február első napján már lepakoltunk a szülés helyszínén. Bár ott maradhattunk volna, pár napot rokon- és barátlátogatással töltöttünk. Erősen kezdtünk bízni a dátumban, amikor barátainknak a február 8-ára jelzett születési időpont napnyugta után valósággá vált.
Tizenkettedikén már izgatottan vártunk a belvárosi lakásban, de gyermekünk az anyai ölben még ragyogóan érezte magát, így 13-án reggel visszaindultam Pécsre (addig is naponta-kétnaponta ingáztam a két város között). Alighogy leszálltam a vonatról, Zsuzsi hívott: elkezdett folyni a magzatvíz. Este fél hatra értem vissza a lakásba, ahol sűrűsödő fájásokkal fogadott a párom.

A születés időtlen terében

Hétkor hívtuk Ágit, és beszámoltunk a fájások üteméről és hosszáról. Nyolc után megérkezett hatalmas táskájával, benne életkezdet-kellékek, kezében szülőszék. Hamarosan követte Móni, a dúla is - ismeretlenül, de pillanatok alatt befogadtuk, hogy figyelmes segítője és tanúja legyen egy élet kezdetének.
Én előre is úgy tekintettem a szülésre, mint egy szakrális folyamatra, beavatásra, melyben Ági mint papnő a misztérium titkainak őrzője és bemutatója, Móni értő segítője, Zsuzsi teste pedig maga az oltár, mely lassan feltárja kilenc hónapos titkát előttünk. Csodás volt minden perc, még akkor is, amikor Zsuzsi testében a fájások egyre erősödő hullámai - alkalmasint átcsapva az elviselhetőség határán - utat készítettek a gyermeknek, és csodálatos volt arca is, ahogy mindez gyúrta-gyötörte, és emberfelettivé szépítette vonásait. Ekkor értettem meg mélyen Ágit s azon keveseket, akik állásukat, megélhetésüket teszik kockára, azért, hogy ebben a varázslatos életkezdetben, a háborítatlan szülésben az ezt választóknak részük lehessen. Persze nem biztos, hogy mindenki így éli meg, de aki igen, annak a gyermek érkezésével sok minden átáradhat egy rejtett világból. Forró vizes borogatások gőze, illóolajok illata s megannyi gyertya fénye hullámzott át a szobán, Zsuzsi testén s kezeinken, ahogy derekát masszíroztuk, hogy a fájások élét-erejét elvegyük-elkergessük. A széles, meghatározhatatlanul zöld kádban is vajúdtunk három órát, ahol a forró víz oldotta fájdalmát s ujjaimról is lassan a bőrt. Ekkor már tudtam, ha valaki gratulál a gyermekhez - eddigi álláspontommal szemben - el fogom fogadni, hiszen valóban tettem Érte, Értük. Hajnali fél kettőkor visszamentünk a szobába, mert a víz forrósága, mely egy ideig velünk volt, kezdték az erőit megcsapolni. Negyven másodperc séta, azután fájás, masszírozás, séta, fájás, masszírozás... - kiáltásokkal

Három órakor végleg eltűnt a méhszáj, és már a tolófájások jelentkeztek. Mindannyian megélénkültünk, érződött valaminek a közeledése, harmincnyolc hét vágya, reménye, értelme. Állva-guggolva, hóna alatt átkarolva-tartva, Mónira és a Föld vonzerejére támaszkodva, Ági forró vizes vattáival óvva, ablakrezeg-tetőket sikoltva telt az idő, mely alig volt tapintható. Lassan hajnali négy.
Valahogy az utolsó pillanatig hihetetlennek tűnt, hogy a csúcsos pocak el fog lapulni, s mégis. Egyszer csak érzem, minden eddiginél erősebben fáj neki, erőlködik, szorít. Azután látom Zsuzsi feje mögül, hogy Ági kezében a gyermek, Mónikával törölgetik.. Nem lehet szavakat találni ahhoz, hogy leírjam, milyenek voltak ezek a pillanatok, csak átélni lehet és felidézni.
Felsegítettem Zsuzsit az ágyra, és a gyermeket rárakták a hasára. Mélyen megindító volt látni, ahogy az anyai szenvedés folyóit pillanatok alatt eltünteti egy apró emberke. Szemeit nyitogatta, nézett és néztük, csodáltuk… Húsz perc múlva már ízlelgette az anyai mellet, és ekkor eszméltem rá, hogy ebben a megigézettségben meg sem néztük, kislány-e vagy fiúcska. Felhajtottam a takarót a popsijánál, és a látvány visszaigazolta álmainkat, melyekben kisfiú volt velünk. Ágiék két óra múlva elmentek, s mi azóta sem tudunk betelni segítségükkel világra jött gyermekünkkel. Felhívtuk szeretteinket, s befeküdtünk a nagy ágyba a gyermek mellé. Együtt voltunk hárman, békésen. Háborítatlanul gyönyörködtünk együttlétünkben. Számomra elképzelhetetlen lett volna - mint kórházi szülés után szokás - magukra hagyni őket. Így volt jó, és most már tudjuk, - számunkra - csak így jó.

Legalább ilyet kívánok Nektek is!

S Ti, jövendő apák, ha háborítatlan szüléssel ajándékoz meg a jósors, arra is jusson egy csepp időtök ama meghitt órákban, hogy dolguk végeztével levigyétek a Segítők nagy táskáit autójukig!

 

Gábor

2003.február