A második harmad

A második harmadot nagyon vártam, és be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Elmúltak a rosszullétek, a szagérzékenység csökkent, és sokkal erősebbnek, lendületesebbnek éreztem magam.
Sokat töprengtünk azon is, hogy a család növekedésének elfogadásához miképpen segítsük hozzá kisfiunkat. Valószínűleg neki lesz a legnagyobb kihívás, hogy az "első és egyetlen" helyzetéből át tudjon majd állni a "nagytestvér" szerepkörére. A gondolattal-ténnyel való barátkozásra teljesen természetesen adódott alkalom: amikor reggelente kenegettem a pocakomat a terhességi csíkok megelőzése céljából, ő is besegített, hogy köszöntse a kistestvérét, és megsimogassa. Ezen kívül megragadtam minden lehetőséget, hogy amikor csecsemővel találkozunk, ő is nézegesse, ismerkedjen vele. Fiú létére meglepően nagy érdeklődést tanúsított.
A karácsonyi készülődésben már Picurka is benne volt: szekrények készültek a párom jóvoltából, amikbe a Nagy öltözéke mind belefér, hogy a Kicsinek legyen majd hova bepakolni a falatnyi ruhácskáit. Ekkor került a kezembe Ingrid Stadelmann: A bába válaszol című könyve, amely igazolta, hogy a lassan 13 kg súlyú csemetémet már nem a legjobb emelgetni. A párom ismét nekiállt fúrni-faragni, és elkészült egy gyönyörű pelenkázón kívül egy kislétra, amit a kiságyhoz és az etetőszékhez is hozzá lehet támasztani. Ez nagy segítséget jelentett. Ezen kívül próbáltam rászoktatni kisfiunkat, hogy most már csak az ölembe kéredzkedjen fel, igazi felemelésről már csak vészhelyzetekben (komolyabb esések, ólmos fáradtság) lehet szó. Persze ezekből is akadt nem egy (nálunk a fejsérülések a leggyakoribbak).
Picurkám karácsonyíi ajándékét december 26-án kaptam meg: számomra is érezhetően megmozdult pocakomban. Ezt az egyedülálló érzést minden anya várva várja, ettől kezdve valahogy minden könnyebbé és még örömtelibbé válik.
Karácsony után anya és fia egyszerre dőlt ágynak - az én gyógyulásom most is lassabban ment, mint ahogy azt megszoktam. Nem volt könnyű időszak, még akkor sem, ha csak néhány napról volt szó. A párom gondoskodó jelenléte ez idő alatt nagy segítséget jelentett. A legtovább a kínzó köhögési rohamok tartottak, az általam kiválasztott homeopátiás szer enyhített ugyan a tüneteken, de teljesen nem akart elmúlni a betegség. Végül kisfiunk gyermekorvosa ajánlott másikat, az pedig tényleg véget vetett szenvedésünknek, hiszen biztosan a kicsit is megviselte a már lassan izomlázas rekeszizmom állandó összehúzódása.
Mások tapasztalatából tudjuk, hogy minden esetleges átrendezést a lakásban már jóval az új családtag érkezése előtt érdemes elvégezni, így kevesebb újdonsággal kell megbirkózni a meglévő testvér(ek)nek. A nagy pakolást erre az időszakra terveztem, aminek azonban a mind gyakrabban lehulló, és elolvadni nem akaró hó állta útját egyszerűen azzal, hogy kocsival megközelíthetetlenné váltunk (elég meredek utcánkról egyszer sem kotorták el a havat). Márpedig mindenképpen szerettem volna egy radioesztétával megnézetni a lakásunkat, mert tudunk róla, hogy az egyik szoba alatt egy nagy vízér fut. Nem mindegy tehát, hova kerülnek az ágyak. Így ez a nagy munka az utolsó időszakra marad (március 15-ére vált végleg fehérből fekete az utcánk).
Nagy öröm volt, hogy egy régi baráti házaspár felajánlott nekünk egy bölcsőt. Szerintem ez egy újszülött számára ideális nyugvóhely, főleg, ha ki is tud rajta kukucskálni.
Januárban már nagyon kezdett hiányozni valami értékes és friss zöld táplálék. Az ilyenkor árult primőrök sajnos nem felelnek meg elvárásainknak (rengeteg vegyszert és túl kevés életenergiát tartalmaznak), ezért elővettem a csíráztató készletünket, és egy éjszakai áztatás után nőhetett a lucerna, a búza, a lencse. Ez utóbbinak nagy a vastartalma. Most ott tartok, hogy alig győzöm kivárni, míg megnőnek akkorára a kis növénykék, hogy "aratni" lehessen.